Arany János: A költő hazája

"Művész hazája széles e világ;
A hírnév országutját lakja ő,
S ez út hosszába' minden olajág,
Minden babér az ő számára nő."
Ám hadd legyen, nem tagadom,
Övé, mely bírja őt, a hon:
De szívem azt sugja minduntalan,
Hogy a költőnek egy - csak egy hazája van.

Kezdődik e hon a csendes tanyának
Küszöbjén, melyhez emlékezete
Köté legelső végét fonalának,
Midőn először útnak erede;
Hová e gondolatvezér
Mulatni vissza-visszatér -
És egy szerény zöld ággal megpihen,
Mint bárkán a galamb, az ősi tűzhelyen.

Ott ismerősen vészik őt körűl
Gyermekkorának játszótársai;
Eléje ott nyájas szóval kerűl
Az agg szülő - tán már csak néhai;
Minden szöget, minden zugot
Úgy lel, miképen megszokott,
Bár őse telkén most a vén Idő
Új gazda: bont, épít, ahol s mint kedve jő.

Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd
Anyai tejnek édes folyama,
E szó nyitá meg szívét és eszét
Ajkára ez simult, hogy dallana;
Szerelme bimbó-hajnalán
E nyelvet érté a leány,
S ezen viszonzá a "szeretlek"-et
Vagy a sohaj szócskát, mit visszarebegett.

S a nyílt szivű nép, melyet ott talál,
Vele érzésben és nyelvben rokon;
Dala e nép közt ajkrul-ajkra száll
Örül vagy sír az édes hangokon;
Fogékony ott minden kebel
A dalra, melyet énekel, -
S hogy ebből semmi hang el nem veszett,
Tudnia biztosan, mily boldog élvezet!

Ameddig ily nép fogja őt körűl,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
A költő énekét, - addig terűl,
Ott éri végét a költő hazája;
Azontúl maga jövevény,
Dala üvegházi növény,
Legszebb illatja, színe kárba megy:
Széles világon nincs népe s hona - csak egy!

Innen, hogy ő e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanúl:
Nem a dijt méri, melyet tán az ád,
Oltára nem önző lángokra gyúl;
És, bárha szűk, és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Ő e honért, e honnal s honnak él, -
Örömeit, búját zengvén, ha dalra kél.

Boldog, ha büszke lantján a haza
Dicsőségének napját zengheti!
Ha nincs multjának vérző panasza;
S reménye vásznát jó szél lengeti!
A dal, mit így teremt ujja,
Egy nemzeti hallelujah,
Visszhangja messzi ég alá kihat -
És fölverendi a késő századokat.

De bár fogy a nép és hazája pusztul,
És a jövendő hallgat, - nem felel,
Bár keble csak bánat dalára buzdúl:
Honát a költő mégse' hagyja el; -
És, mely alélt hattyú gyanánt
Várja magára a halált -
Ő nemzetének hattyuéneke,
Ő, a lant bánatos, haldokló gyermeke.

„Vlasť umelcova je ten šíry svet:
on slávochýru hradská obýva,
a zdĺž tej cesty jemu ženie sneť
v česť každý vavrín, každá oliva."
Veď nechže, neodporujem,
mu vlasťou, čo ho chová, zem:
no srdce šepce mi, jak búši dnu,
že básnik jednu má — len jednu otčinu.

Tá počína sa tichom vo príbytku,
kde prah, naňž pamäť jeho v onen čas
za predný koniec pritkla svoju nitku.
keď na cestu sa vybral prvý raz;
kam tento vodčí pomysel
sa vracia, by si pohovel —
i holúbka jak na korábu krov,
na rodný sadne vše krb s čerstvou vetievkou.

Tam po známosti obstanú ho vtom
z detinstva vrstovníci do nohy;
mu rodič badká s milým prívetom
v stret, kmeť už — ach, snáď už len nebohý —;
na všetky kúty-vrzgúty
naďapí, jak bol zvyknutý,
hoc na íreku starý gazduje
včuľ Čas: jak príde mu chuť, rúca, buduje.

Čo k nemu znie tam, dôverná reč: hoj,
materinského mlieka sladký tok!
Tá otvorila um mu, srdca zdroj,
k rtom primkla sa, by zvýskly v popevok;
na svite lásky nevinná
jej srozumela dievčina,
ňou „Milujem ťa...“ vyrkla vetu viet,
či zlkala, smutná jak hrdlička, v odpoveď.

A úprimný koľ ľud je príbuzným
mu citom, jazykom; spev jeho, vtač
jak, od úst k ústam liece medzi ním,
O sladkých zvukoch jasot abo plač;
hruď každá je tam vnímavá
pre pieseň, akú spievava, —
i že z nej hlásku nezašlo, to znať,
to čuť mu s istotou: ká rozkoš, blahodaf

I pokiaľ taký otáča ho ľud,
čo v prsiach cíti, nôti ústami
spev jeho, — potiaľ siaha, čierťaž tuť
má spevca domov, za ňou neznámy
on prišlec — zo zvukov čo stká,
to vo skleníku rastlinka,
jej vôňa, farba vyjde na márnosť;
na svete jeden ľud, kraj jeho je a—dosť!

Ztaď, že ten národ, vlasť tú milovať
vie nevýslovne: s mierou k odmene
sa neblíži, juž poskytnú mu snáď,
nevznáša v oltár zištné plamene;
i hoci skrovne, zriedka nájsť
ľza mzdu a vavrín: za tú vlasť,
s tou vlasťou, vlasti tej len žije on, —
jej ples, žiaľhlásajúc, keď udrie v piesne zvon.

Je šťastný, môž’-li hrdou lýrou svit
jej slávy velebiť, ak sviežich rán
niet z minula, i plachty podchytiť
jej nádeje sa prajný zdvihol van!
Spev, čo tu prsty vyvodia,
je hallelujah národa,
v dial sinú jeho ozon zalieta —
a zo sna vyruší i pozdné stoletia.

No hoc ľud hynie, pustne otčina,
hudúcnosť avšak mlčí, zavilec, —
hoc hruď mu k piesni bôľ len rozpína,
svoj domov poet neopustí preds’; —
i, čo jak labuť omdletá
smrť čaká vlastnú — on je tá
národná závierka, spev labutin,
on, smutný varita a zmierujúci syn.