Ess már le, kés,
Várás, ne légy a részem!
Oly kínos és
Terhes élnem a félszben,
Tantaluszi réten csak szemmel legelésznem!
Ütni kiván
A szívem mint harangok,
Habzsolni szám
Múlóból nem-mulandót,
Amit az irdatlan, forrongó élet alkot!
„Halál“ neved?
„Az elkerülhetetlen“?
Én vad, te eb?
Én zsákmány, te az ellen?
Lélekharangra vársz, hogy dőlnék sírba menten?
Mért jó neked
Folyvást sarkamba‘ lenni?
Az éledet
Nyakam szirtjére tenni?
És hogy nincs merszem azt magam kezembe venni?
Te rossz lidérc,
Mikor tűnsz végre innen?
Hát nem kimélsz,
Nem szünetel a kín? Nem?
Mentőangyalokban sem engeded te hinnem?
Ess már le, ess! –
Nem moccansz, félszre oktatsz!
Less ide, less!
Lásd, meghalni se rosszabb,
Mint éjjel tégedet érezni órák hosszat!
De bármi vagy,
Én rád a nyelvem öltöm!
Tűnj vagy maradj,
Míg itt vagyok a földön,
Én írok, s iszonyom e poémába költöm!