Mert kétszázezer. Azért a kétszázezerért… –
gondoltam, ahogy végignéztem hízott testeken,
hallottam zsíros szavakat s műszeráfként rengő
műanyag szemét hegyén terjedő
olajos szellemek mellett úszott bánatom.
Nem tudok már örülni semminek,
míg azt a kétszázezret homok és tűz
nyeli el. Írd és mondd: kétszázezret.
Temesd tenyeredbe arcodat, de akkor is
látni fogod, hogy a háború nem ért véget,
csak globálisra tártuk a lokális frontokat.
Kétszázezer – ismételd sziszegve fogcsikorgatva,
aztán rendelj egy italt, vásárolj, nyaralj,
légy önfeledt, gyakorold az öröm kultúráját,
jöjj és lásd:
mi hétmilliárdan az a kétszázezer vagyunk,
és nincs köztünk senki de senki,
aki le merné írni, ki merné mondani:
mi mindannyian Aleppóban lakunk.
Aztán egy angyal lépett hozzám, kegyetlen rózsa
kibomló ajkán és szavaiban tövises koszorú
az azúr kegyelem lehelete, mely rám borult,
mint emlék és mint varázslat, hogy lássam
az emberben felsikolt álmából az állat,
vért szagol, húst akar, szomját nem oltja égő áldozat,
és hogy erre már tudod, hogy nincs bocsánat,
hogy szerencsés kit még családja kapar el,
de a legtöbbnek csak egy nagy közös gödör jut,
melyet végül nem más temet be
csak az együttérzés hiánya.
Kétszázezer? – kérdem az angyalt felettem.
Hétmilliárd. – válaszol türkiz pillantással.
Emberek. – fogom könyörgőre.
Lelkek. – semmisít meg.
Ami eddig volt nincs többé
és innentől még az eddiginél is nehezebb.
Kelj fel, járkálj csak, élj és emlékezz:
nem csak azzal a kétszázezerrel
és nem csak a hétmilliárddal
történik mindez, hanem veled.
Ližnjan, 2016. augusztus 3.
