Weöres Sándor: Clouds (Felhők in English)

Nyitott ablak tükrében szembe-úszik a felhővel a tükörfelhő. Szegélyén amorettek olvadnak, súlyos közepén szörnyek csavarják ormótlan testüket, tátongó állatfejek fogsora közé harapott sima kékség fogy és tágul. Egy viola hintó leválik, a kékbe iramlik és hamar eltűnik; de sejtheted, ott nyargal látatlanul; rajt istenek ülnek, vagy a semmiség semmiségei, vagy a halottak, kikre huppanni hallottuk a földet és róluk tovább mit sem tudunk.

Úsznak a felhők és szemközt tükör-felhők; s aki szemléli: koponyája alatt a természet szemközt úszik a gondolattal.

In the mirror of the open window the mirror-cloud drifts facing the cloud. Cupids melt off at its edge, the heavy centre writhes with the lumbering bodies of monsters, a satiny blueness retracts and spreads bitten between gaping rows of beast-fangs. A violet coach flakes off, hurries away into the blue and quickly vanishes: yet it is easy to imagine it galloping there out of sight. Gods are sitting in it, or the no-beings of non-being, or the dead we have heard the earth-thudding down on and know nothing about any more. 

The clouds drift and the mirror-clouds face them; and for anyone watching, nature drifts face to face with thought in the depths of the skull.