’Megvan-e még’, mint keltünk hajnalonta
háromkor, négykor úgy öt éve nyáron?
Jön évre év csak, mint ha egy se volna,
és mintha nem maradna semmi más nyom,
csupán a kérdés szála, szétsodorva,
a tova-élő emlékezetében –
és barnás feketéllőn egy verébszem
kék szemhéj – húnyásával jönne álmom,
s ott lennék már, hol lesz talán egészem.
Miféle töredékekbe botolva
történik, ha keresem se nem találom?
Talán majd lemegyek a Duna-partra,
és hiába nézek végig a fákon,
szárnyon-se-már tovalebbent a sorsa,
s én meg csak reménykedem, hogy bevégzem –
kérem, hadd ne éljek nélküle én sem,
kettőnk helyet lehessen végre szálltom,
ne kerekedjék, hiányosan, évem.
Ki hitte, hogy így lesz! Addig naponta
hallottam az apró zajt; mintha másom
hallotta volna, úgy érzem ma. Sorra
elcsöndesül minden: ő, mi; tovább von
egy vonalat az új-a-szele porba
az a változás, melytől, tudom, éjten
felébredek majd, és hiába nézem
az órát, nem lesz ’oly hajnali három’,
borulj rám, kékség, azt kell még megélnem.
