Szabédi László: Csillogj, Margitka

Miért kívánsz fordított vallomást?
Miért vallatsz, hogy szerettem-e mást
rajtad kívül, és mennyire szerettem,
míg kezed, birtokul, kezembe vettem?
  Ne vallass, ne gondoltass
  a régi szeretőkre;
  ami nincs, nem is volt az,
  megsemmisült örökre.

Igen, szerettem. Mint orvosi kés
boncol az objektív emlékezés,
s felfejti a már halott idegszálat,
mely egykor vonaglott, mint sebzett állat.
  A szívem meg se dobban,
  a régi tűz nem éget.
  Szerettem egy nőt. Jobban
  szerettem, mint ma téged.

Jobban szerettem, de értsd meg: nem őt!
Benne szerettem minden ifjú nőt,
mert véget ért a vaksötét gyerekkor…
Jobban szerettem magamat is akkor.
  Ragyogott a halál is,
  akik öleltek, öltek,
  a dolgok irreális
  fényben tündököltek.

Fényekben tündökölt a vad titok,
hő szemem nem látott: világított.
Fénye kihunyt már, a világ sötétebb, –
de a sötétben fényleni lát téged!
  Csillogj, Margitka, tennen
  fényeddel csillogj fennen,
  fényeddel segíts engem
  az igaz úton mennem.

A bűvész istent, aki semmiből
eget és földet és embert bűvöl,
detronizálja már az érett férfi,
ki a világot nem teremti: érti.
  Világolj hát, világom,
  világolj életemben,
  fényednél a világon
  a rendet megteremtem.