Sebeitekkel csillagosra verve
koponyám éggel és porral eljegyezve,
s mert hiába magyaráztam a csodát,
a hasbarúgott kisbabák
örök tekintetét - mert hiába,
hiába magyaráztam a csodát,
hogy megtörni a vegetáció falánk
törvényét: erre szolgálna az emberi lét,
s mert a földön-álló üvöltők
díja csak a föld szemete - mert a por
önnön fájdalmára süket
s áhított megváltótok örökkön
a látványosság volt, az ég:
hát megragadtam a Sárkány kötelét.
Föl, föl a föld nyomorából!
Szállnunk és hullnunk: szabad.
Illúziónk: hogy imádnak,
nosztalgiánk: az anyag.
Pusztuljatok,
szimbólumok!
Az én elragadóm valóságos
mint a görgeteg szikla, a vizek.
A magányosan fölfedezhető
világ - az Írott Világ
röpítette magányos utasát.
Tengerár úgy még nem sodort
reménytelen vízbefulót,
ahogy velem felrobogott
a Sárkány, ki e gyötrődő anyag
rotációs papírja,
az anyag végső realizálódása volt.
Rögtön hatalmas surrogás
süketített el - s szédülve, fájva
még végső földi könnyeim
pusztulását is láttam: mint fehér,
fagyott almák, robbantak fel
a légkör üregeiben,
s zengett a rettentő sörény:
a madzagba-fonott nemzetizászlók,
husvétok bevérzett aranyszallagjai,
gyászlobogók és zsibvásári harisnyák:
kellékei az írott valónak
ütötték a zöld levegőt ütemre
mint szégyentelen tapsvihar,
vegyes örömök bére,
s nem hagytuk le e bizarr muzsikát
és ordított a levegő
ahogy e sok förtelem és remény ütötte,
s az iramtól-fullasztó világsörényből
felkúsztam a Sárkány fejére.
S ha láttál arcot
összeállni szívárványból és bitóból,
homlokot ahol a nap árnyéka a kivégzési pecsét,
arc-mezőt ahol a ráncok, redők:
a világ fölfedezésén ámuló költemény-sorok,
s a napihírek, a háborus hírek,
a fogyasztás, a termelés
fölragasztott papír-mozaikja
röhög és gyászol:
ez volt az arc, ahol merészség és bukás
tündöklő mosollyal összeállni kényszerül,
mert ragyogóbb a tiszta írás mindennél,
és a halál se cenzurázza meg
Apollinaire szökőkut-sorait.
Európám lett ez az arc
s én olvastam végtelen gyönyörrel.
Bekúsztam tájait mint az araszoló féreg,
és a döbbenetes közlemények,
vicsorgó szájvíz-reklámok,
arany kódex-iniciálék között
kerestem az igazságot
s alattunk duhogott a világűr.
S ráriadtam: nem vagyunk egyedül.
Fenn és lenn
sárkányok és lovagjaik oly tömegben
száguldottak bevenni a jelenkort
hogy elborzadtam: ennyiféle hát az írás
és az igazság?
Le-föl csapongtak a monstrumok
zúgó farokkal, világrepesztő képpel,
némelyik még a földközelben
ledobta bajnokát
s új nyergelőt suhant keresni,
és markolták a sörényt, a betűt
a vállalkozás vitézei,
és olvasták, és csókolták a betűt,
fiúk és vének, szakállasok és pulóverosak,
és láttam egy nőt: a csillagoknál magasabban
állt a sárkányon, gyerekkocsit ringatott
s mosolygott mint a téboly.
Föl, föl a föld nyomorából!
Szállnunk és hullnunk: szabad.
Illúziónk: hogy imádnak,
nosztalgiánk: az anyag.
Mi nem vagyunk a magasságra méltatlanok.
Befedve sárral és könnyel
ha feltörünk: nem lehetünk méltatlanok,
s fönn, fönn is csak a rögöt tanuljuk megérteni.
Szentséges állatunkat is
a vonzás húrjával ő tartja: a föld.
Nyögve és minden részében ropogva
ahogy fölrobog a Lény a csillagokba:
elmúlt sokaságok hátán feszülünk,
a teljes emberi nem
roppant sóhajjal tornyosul alattunk,
róla zuhannánk, rajta röpülünk,
ez tart,
és kőbalták, kipusztult kulturák,
piramisok, márvány-torzók és betonpaloták -
holt népek hátán élünk és énekelünk,
mert velünk a föld
valamit megmagyarázni akart.
Hát miért,
miért ne lehetnénk vitézei a miértnek?
Az-e a különb aki ad és vesz,
aki szerez,
apját, testvérét, fiát eszi, s úgy falja a port
mint aki a sírját benyeli előre
hogy az is majd övé legyen,
s a konzervált technika stációján
mint a barom a fűevés fokán:
megáll,
üveg-vas-váraiban a nemzedékek
elnyomorodva szülik-zabálják egymást
mert emberibbé-mozdítani őket
gyenge és selejtes már a régi szó -
az-e különb aki csak a fixre tesz,
akinél emberibb
az eredet: az őserdő-pokol -
hát ki az őrült: aki vegetál
vagy aki a sárkányon lovagol?
Az ének,
kirobbantónk a megkövült sárból
mindig az ének.
Az őserdő-árnyból, az ablak-nélküli házból,
testünkből: az öröklött pusztulásból
felragadónk mindig az ének.
Mámorában üvöltve énekel a vad,
de hogy a teste koporsó lesz vagy bölcső,
nem ő dönti el.
Az ember
valami másért énekel.
Ó, az öröklét vitás, a létrejött fiak:
szülöttei a talajnak, milliárd szájjal
összezokognak.
Az állat
virágot, moslékot vagy húst eszik,
levegőből az ember se élhet,
de mi vagyunk a talaj végső kísérlete,
s az elrendelés züllött paradicsomából
kiűz a föld riadalma,
a föld riadalma: az ének.
Bizony, az ének, a firtatott,
a megvetett, az imádott és kifigurázott,
az ének egy hihetetlenül-szép betonívbe
beleálmodva, az ének a szerkezetek
remegésében, az ének röpülve az ujságpapír
világos arcán, sárkányként a világon át,
röpítve gondolkodó urát,
az ének magyarázza meg
hogy mért kell átvinni magát
korok és szennyes létformák felett
az embernek - hogy velünk a mindenség
önmagát igazolja - hogy a létezésnek
más értelme is van,
nem csak az évelő halál:
jaj annak
aki az idő ellenére megáll!
