I
Kék tornyok, elszálló magasság,
tejutak tejüvegfolyói.
Őrült angyal zokog a Holdban,
párzó macskák szeme beszűkül.
Földre zuhan egy haldokló madár,
csillagokat szór le az égi Kéz.
Kiterjesztett, nagy, fehér szárnyakon
lebegnek a borzongó szeretők.
II
Az éjszaka könnyes beszédei,
gyónás tördelt igéi az ágyban.
III
Holdig magas fák.
IV
Két szentjánosbogár-tudat,
a hideg csillagok alatt.
Mikor a fölzuhogó csendnek
melled réz-csúcsai felelnek.
V
Léptem feléd s eltakartak a bokrok.
Őszig hasztalanul kerestelek
Feltakarnak a hulló levelek.
Lépnék feléd – és erkölcsömbe botlok…
VI
Vad áradással torlódnak a fák.
VII
Innen, gyáva hős, ne szaladj el!
Mert mielőtt még megöregszel,
szabad boldognak lenned egyszer!
VIII
Az a kis ringlószilva-kékség,
ahogy a selymen átdereng.
IX
Szeress, ha tudsz! Csak egy kicsit szeress!
Csak annyira…
X
Őszi tücsök fölvérzett szájjal
tépi a sötét tarlót,
fekete boronával.
XI
Hozzám dőltél,
úgy csatoltad föl a harisnyát.
XII
Egy mozdulat több, mint tízezer mérföld,
egy mozdulat több, mint tízezer év,
egy mozdulat örök halálba ránt,
egy mozdulat s nincs visszavonni érv.
XIII
Majd kifújja az őszi szél,
az őszi szél majd kifújja belőlem – – –
XIV
Megkóstoltam a szelet: nyelvem elégett.
Megkóstoltam a záporokat: földhöz vertek.
Megkóstoltam a húst: torkomra forrott.
Megkóstoltam a símogatást: csontomig metszett.
Megkóstoltam a fölső terek csöndjét: jéggé fagyasztott.
Megkóstoltam minden gyökerek ízét: keserű volt!
XV
A neve fáj, a neve gyász:
csöngettyűk sötét csöngetése;
a neve fáj, a neve gyász:
dobok fekete döndülése;
a neve fáj, a neve gyász:
lobogók hollószárnyverése;
a neve fáj, a neve gyász:
nem akarom feledni mégsem!
