Pilinszky János: Bűn

Gyerek vagy még, a tagjaid

mégis már szinte készen

vakítanak a hajlatok

derengő rendszerében,

s akár egy bujkáló mosoly,

ha csípőd nem, hát vállad

elárul és magadra hagy.

Tetőtől talpig látlak.

Nézlek, és nem birom tovább,

egyetlen moccanásra

puhán megindul életem,

mint omló homokbánya.

Gyenge vagy még, hát menekülj

mielőtt utolérne!

Előre biccen a fejed.

Az első ütés érte.

Mohón tülekszenek feléd

a leroskadó évek;

mint kiéheztetett botok,

a rengeteg megéled.

Éjszakáim! az éjszakák

didergő csőcseléke!

Testestül veti rád magát,

egy falatka kenyérre.

Fiatal csuklóid eltörik

és bezúzzák a hátad;

az üdvösségük keresik,

mit nálam nem találtak.

Az elveszített gyermeket,

vakító ifúságot!

S kifosztva elhajítanak,

mint talpig tépett zsákot.

Ez maradt belőled nekem?

Ájult közönnyel nézlek.

Hová a váll, mely tündökölt,

nyoma a tündöklésnek?

Zavartan tesz-vesz a kezem

az üres levegőben.

Te volnál, kit megöltek és

én lennék, ki megöltem?