Esterházy Péter halálára
Szélfújta bárányfelhő,
tudtuk, hogy egyszer eljő
lobogó hosszú hajjal
az irgalmatlan angyal,
fején ott lesz a hab még,
tenger vizén a tajték,
fehér, mi el nem múlik,
akkor sem, ha lehullik,
pedig még szárnya sincsen,
de kifogja az Isten,
s hogy ide-oda gyúrja,
hasonlít már az Úrra,
mert megmintázta róla,
hogy ő milyen is volna,
ha mégis ember lenne,
betűk közt tenne-venne,
nézné, hogy mit teremtett,
s hogy a szavakba lelket
vajon miképpen öntött,
és kellett-e az ördög,
hogy ilyen hófehéren
egy rossz kort végigéljen,
tajték alól a tenger
majd eltűnik egy reggel,
a fehérség marad csak,
s akik még itt lent vannak,
innen néznek fel rája,
gomolygó glóriára.
