Sátántangó (Hungarian)
MAGASFÖLDSZINT
I. EMELET
II. EMELET
A huszárkapitányosan sudár százados hosszú, döngő léptekkel halad előttük,
csillogó, félszárú csizmája majdnem zenei hangot ad az itt-ott felhorzsolt keramit
köveken; egyetlen pillantást sem vet hátra, de ők tudják: most végignézi, áttanulmányozza
őket tetőtől talpig, Petrina kubikusbakancsától Irimiás rikítóvörös nyakkendőjéig,
talán emlékezetből, talán azon különleges adottsága révén, hogy a nyakszirtjén
elvékonyodott bőr mélyebb ismereteket képes érzékelni, mint amit egy szem sovány
tapasztalással valaha is felfedezhet. „Azonosítás!” – veti oda egy tömött bajszú,
fekete, nagydarab szakaszvezetőnek, amikor belépnek a szintén 24-es számú ajtón
egy füstös, fülledt terembe, s még csak le sem lassít, pár gyors ujjmozdulattal
leinti a fölpattanó embereket, és mielőtt eltűnne a baloldalt nyíló üvegezett
ajtó mögött, pattogó szavakkal rendelkezik. „Utána hozzám! Kérem a sajtót! A
jelentéseket! Kapcsoljanak föl a 109-esre! Aztán adjon egy városi vonalat!”
A szakaszvezető feszes vigyázzban marad, majd – amikor hallja, hogy kattan a
zár – karjával végigtörli izzadt homlokát, leül a bejárattal szemközti asztalhoz,
és egy nyomtatványt tol eléjük. „Töltsék ki – mondja fáradtan. – És üljenek
le! De előbb olvassák el a »Tudnivalók«-at a hátoldalon.” A teremben áll a levegő.
A mennyezeten három sorban futnak a neonok, vakító a világosság, a zsalugáterek
itt is zárva vannak. A rengeteg íróasztal között idegesen ide-oda szaladgálnak
az írnokok, s ha olykor-olykor szembetalálkoznak egymással a szűk utakon, türelmetlenül
arrébb taszítják egymást elnézést kérő mosollyal, emiatt aztán az íróasztalok
is percről percre odébb kerülnek, éles csíkot húzva a padlón. Vannak azonban,
akik nem mozdulnak el helyükről, s bár láthatóan nyomasztóan tornyosul előttük
a munka, idejük nagy részét mégis arra kell fordítsák, hogy kollégáikkal veszekedjenek,
amiért minduntalan lökdösik őket hátulról, vagy arrébb tolják asztalukat. Néhányan
lovaglóölésben gubbasztanak a piros műbőrrel bevont székeken, egyik kezükben
telefonkagyló, a másikban gőzölgő kávé. Hátul, az egyik faltól a másikig hosszú,
nyílegyenes sorban öregedő gépírónők verik a gépeket, ellenállhatatlan bájjal.
Petrina elhűlve figyeli ezt a lázas munkát, Irimiást böködi a könyökével, de
az csak bólogat, s elmélyülten tanulmányozza a „Tudnivalók”-at. „Le kellene
lépni, míg nem késő…” – súgja Petrina, de társa ingerülten leinti. Aztán fölnéz
a nyomtatványból, szimatolni kezd a levegőbe, és így szól: „Te érzed ezt ?”
– s felfelé mutat. „Mocsárszag” – állapítja meg Petrina. A szakaszvezető rájuk
néz, közelebb inti magához őket, és azt suttogja: „Rohad itt minden… Három hét
alatt kétszer meszeltették ki a falakat…” Mélyen ülő, táskás szemében alattomos
fény, tokáját kemény inggallér szorítja le. „Mondjak maguknak valamit?” – kérdi
sokat sejtető mosollyal. Az arcukba hajol, érezni áporodott leheletét. Hangtalanul
nevetni kezd, hosszan, mint aki már nem bírja abbahagyni. Aztán külön-külön
hangsúlyozva minden egyes szót, mintha három bombát helyezne puhán eléjük, amivel
aztán „kezdjenek, amit tudnak”, azt mondja: „Úgyis beszarik az egész”. Kárörvendő
képet vág, s mintha magában megismételné, lassan hármat koppant az asztalon.
Irimiás lekicsinylő mosollyal nyugtázza a bejelentést, ismét a nyomtatvány fölé
hajol, Petrina meg elképedve bámul a szakaszvezetőre, aki hirtelen az ajkába
harap, megvetően végigméri őket, hátradől a széken, kiábrándultan és hidegen,
s a szivacsos, sűrű zaj, melyből egy percre az imént kihajolt, most visszaszippantja,
visszanyeli, mint egy pokoli torok. Amikor pedig a kitöltött adatlapokkal a
kezében bevezeti őket a százados szobájába, már nyoma sincs rajta annak a fáradtságnak,
annak a szinte halálos kimerültségnek, mely az előbb még hatalmában tartotta,
lépései kemények, mozdulatai frissek, szavai katonásan feszesek. Az iroda visszafogott
kémelemmel van berendezve: a néhai előkelőségről árulkodó íróasztal bal oldalán
egy hatalmas fikusz mélyzöldjén pihenhet meg a szem, az ajtó melletti sarokban
egy bőrkanapé áll két bőrfotellel és egy „modern vonalú” dohányzóasztalkával.
Az ablakot súlyos, méregzöld bársonyfüggöny takarja, a parkettán vörös szőnyeg
vezet az ajtótól az íróasztalig. A mennyezetről (inkább érezni lehet, mint látni…)
finom por hull alá, örökös lassú méltósággal. A falon egy katona arcképe. „Leülni!
– mutat a tiszt három, szorosan egymás mellé tolt faszékre a túlsó sarokban.
– Azt akarom, hogy megértsük egymást. Publisher | Magvető Könyvkiadó, Budapest |
Source of the quotation | p. 41-43. |
|
|
Satanské tango (Czech)
MEZANIN
I. PATRO
II. PATRO
Husarsky ztepilý kapitán si před nimi vykračuje dlouhými dunivými kroky. Jeho
nablýskané polovysoké holínky vydávají na keramitové dlažbě, místy odřené, téměř
hudební tón. Dozadu za sebe se ani jednou nepodívá, ale oni vědí: teď si je
prohlíží a měří od hlavy k patě, od Petrinových bagančat po Irimiásovu křiklavě
rudou kravatu; snad popaměti, snad díky zvláštní dispozici, díky níž ztenčená
kůže na zátylku dovede vnímat hlubší poznatky, než jaké kdy může na základě
ubohých zkušeností objevit oko. „Totožnost!" prohodí k černovlasému statnému
četaři s hustým knírem, když rovněž dveřmi číslo dvacet čtyři vstoupí do zakouřené
á vydýchané místnosti. Dokonce ani nezpomalí. Několika rychlými pohyby prstů
usadí vyskakující postavy; a ještě než zmizí za skleněnými dveřmi na levé stráně,
rozdává úsečné povely: „Potom ke mně! Donést tisk! Hlášení! Přepojte mě na stodevítku!
-Pak na městskou linku!" Četař zůstane ve strnulém pozoru, a teprve když
uslyší zaklapnutí zámku, utře si rukou zpocené čelo, usedne za stůl proti vchodu
a strčí před oba chlápky tiskopis. „Vyplňte to," řekne unaveně. „A sedněte
si! Nejdřív si ale přečtěte Pokyny na zadní straně." V místnosti stojí
vzduch. Na stropě tři řady neonů, světlo až oslepuje, žaluzie jsou i tady zavřené.
Písaři pobíhají mezi spoustou psacích stolů nervózně sem a tam, a když se občas
střetnou na úzkých cestách, netrpělivě do sebe strkají s úsměvem prosícím o
prominutí, a tak jsou i stoly neustále odsouvány stranou - jak dosvědčují ostré
čáry na podlaze. Jsou tu však i tací, kteří se nehýbou z místa, a ačkoli je
očividně deprimuje, jak jim práce před očima přibývá, jsou přesto nuceni většinu
svého času trávit dohadováním s kolegy, proč do nich neustále zezadu strkají
anebo jim odsunují stoly. Někteří dřepí obkročmo na židli potažené červenou
koženkou, v jedné ruce telefonní sluchátko, v druhé horkou kávu. Vzadu v dlouhé
a vyrovnané řadě, dosahující od jedné zdi ke druhé, s neodolatelným kouzlem
buší starší písařky do strojů. Petrina ohromen pozoruje horečnou práci. Loktem
šťouchá do Irimiáse, ale ten jen pokyvuje a soustředěně studuje Pokyny. „Měli
bysme zmizet, dokud neni pozdě," šeptá Petrina. Irimiás ho však mávnutím
ruky podrážděně umlčí; potom vzhlédne od tiskopisu, začne větřit a řekne: „Cejtíš
to?" a ukáže vzhůru. „Pach močálu," odtuší Petrina. Četař se po nich
podívá, kývne na ně, aby šli blíž, a zašeptá: „Tady hnije všechno... Během tří
týdnů tu dvakrát bflili zdi vápnem..." V hluboce vsazených očích obklopených
kožními váčky se objeví úlisné světlo, podbradek má stlačený tvrdým límcem košile.
„Chcete něco slyšet?" zeptá se jich s výmluvným úsměvem. Nakloní se k jejich
obličejům, je cítit jeho páchnoucí dech. Neslyšně a dlouze se začne se smát,
jako by už nedokázal přestat. Potom se zvláštním důrazem na každém slově, asi
jako kdyby před ně zlehka pokládal čtyři bomby, se kterými si můžou „dělat,
co umí", řekne: „Stejně se to všechno posere." Zatváří se škodolibě,
a jako by si to v duchu opakoval, pomalu klepne čtyřikrát do stolu. Irimiás
přijme hlášku s pohrdavým úsměvem a znovu se skloní nad tiskopi§. Petrina vyjeveně
zírá na četaře, který se náhle kousne do rtů, pohrdavě si je změří, zakloní
se na židli, ajako pekelný jícen ho znovu pohltí nepřetržity' houbovitý hluk.
A ve chvíli, kdy oba s vyplněnými tiskopisy v rukou uvede do kapitánovy místnosti,
není už na něm ani stopy po únavě, po téměř smrtelné vyčerpanosti, která ho
předtím sužovala. Kráčí tvrdě se svěžími pohyby ajeho slovajsou vojensky odměřená.
Zařízení kanceláře vypovídá o zdrženlivém pohodlí: po levé straně psacího stolu,
prozrazujícího někdejší vznešenost, může oko spočinout na temné zeleni mohutného
fíkovníku; v rohu vedle dveří stojí kožené kanape se dvěma koženými křesly a
kuřácký stolek „moderních linií". Okno je zakryto těžkým sametovým závěsem
sytě zelené barvy; na parketách se ode dveří k psacímu stolu rozprostírá červený
koberec. Ze stropu (,Spíš je cítit než vidět...") padá s věčnou pomalou
důstojností jemný prášek. Na zdi visí portrét nějakého vojáka. „Sednout!"
ukáže kapitán na tři dřevěné židle stojící těsně vedle sebe v zadním rohu. „Chci,
abychom si rozuměli.“
Source of the quotation | Host, Brno 2003, 34-36 |
|