This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Kosztolányi Dezső: Septemberandacht (Szeptemberi áhítat in German)

Portre of Kosztolányi Dezső

Back to the translator

Szeptemberi áhítat (Hungarian)

Szeptemberi reggel, fogj glóriádba,
ne hagyj, ne hagyj el, szeptemberi nap,
most, amikor úgy lángolsz, mint a fáklya,
s szememből az önkívület kicsap,
emelj magadhoz. Föl-föl, még ez egyszer,
halál fölé, a régi romokon,
segíts nekem, szeptember, ne eressz el,
testvéri ősz, forrón-égő rokon.

Én nem dadogtam halvány istenekhez
hideglelős és reszkető imát,
mindig feléd fordultam, mert hideg lesz,
pogány igazság, roppant napvilág.
Méltó vagyok hozzád: nézd, itten állok,
még sok hívő száj büszkén emleget,
vérembe nőnek a termékeny álmok,
s nők sem vihognak a hátam megett.
Nem is kívánok egy pincét kiinni,
vagy egy cukrászdát, vendéglőt megenni,

csak az élet örök kincsébe hinni,
s a semmiség előtt még újra lenni.
Ki érleled a tőkén a gerezdet,
én pártfogóm és császárom, vezess,
az életem a sors kezébe reszket,
de lelkem és gerincem egyenes.
Uralkodásra a karom erős még,
adj kortyaidból nekem, végtelen,
s te aranyozd, aki vagy a dicsőség,
még most se rút, nem-őszülő fejem.

Érett belét mutatja, lásd, a dinnye,
fehér fogától villog vörös ínye,
kövér virágba bújik a darázs ma,
a hosszú út után selymes garage-ba,
méztől dagadva megreped a szőlő,
s a boldogságtól elnémul a szóló.

Bizony, csodás ország, ahova jöttünk,
mint hogyha a perc szárnyakon osonna,
el-nem-múló vendégség van köröttünk,
hosszú ebéd és még hosszabb uzsonna.
Húgom virágokat kötöz a kertbe,
aranytálban mosakszik reggelente,
s ha visszatér az erdőn alkonyatkor,
a csillagokról ráhull az aranypor.

Olyan ez éppen, mint gyermekkoromba.
A felnőttek érthetetlenül beszélnek
egymás között, minden nesz oly goromba,
estente búgó hangja van a szélnek,
tán megriadt lenn egy sötét falombtól,
s a télre, sárra és halálra gondol.

Aztán a délután is furcsa nékem,
hogy a napot árnyékok temetik,
a zongorán, mint hajdan a vidéken,
örvénylik a Sonata pathétique,
bukdácsol a billentyűn tompa búban
az édes elmebeteg, árva Schumann,
s mert nem lehet már jobban sírnia,
száján kacag a schizophrénia.

Nem volt a föld még soha ily csodás,
a fák között mondhatlan suttogás,
a fák fölött szalag, beszegve kancsal
fénnyel, lilába lángoló naranccsal,
az alkonyat csókot hajít a ködnek,
és rózsaszín hullámokon fürödnek.
Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?

Jaj, minden oly szép, még a csúnya is,
a fájdalom, a koldus gúnya is,
jaj, hadd mutassam e kis templomot,
mely déli tűzben csöndesen lobog.
Imádkozó lány, száján néma sóhaj,
mint mélyen-alvó, ferde szemgolyóval,
vakok meresztik égre szemüket,
Isten felé fülel egy agg süket.

Vagy nézd az estét, a kormos zavarba
kis műhelyébe dolgozik a varga,
csöpp láng előtt, szegényen és hiába,
mint régi képen, ódon bibliája.

Most az eső zuhog le feketén,
most a sötétbe valami ragyog,
mint bűvös négyszögön a mese-fény,
fekete esőn arany-ablakok.
Künn a vihar, elfáradt, lassu rívás,
benn villanyfénynél őszi takarítás,
a készülődés télre, az igéret,
s az ámulattól szinte égig érek.

A csillagok ma, mondd, miért nagyobbak,
s mint a kisikált sárgaréz-edények
a konyha délutánján, mért ragyognak?
Mit akar tőlem ez a titkos élet?
Ki nyújtja itt e tiszta kegyeket?
Ki fényesít eget és hegyeket?
Mily pantheizmus játszik egyre vélem,
hogy századok emlékét visszaélem?

Az Orion süvegje mért parázsló?
Miért, hogy mindent lanyha pára mos?
Ki tette ezt? Ki volt ez a varázsló?
Miért csodálkozol, csodálatos?

Szép életem, lobogj, lobogj tovább,
cél nélkül, éjen és homályon át.
Állj meg, te óra és dőlj össze, naptár,
te rothadó gondoktól régi magtár.
Ifjúságom zászlói úszva, lassan
röpüljetek az ünnepi magasban.

1935



Source of the quotationhttp://epa.oszk.hu

Septemberandacht (German)

Erleuchte mich mit deinem Glorienscheine,
Septembersonne, bleib, verlaß mich nicht,
jetzt, da Ekstase, angefacht durch deine
flammende Fackel aus dem Aug mir bricht!
Heb meine Seele über die Ruinen
einmal empor noch, über Nacht und Tod,
laß mich, dem du als Bruder stets erschienen,
erglühen einmal noch im Morgenrot!
Ich bin zu blassen Göttern nie geflüchtet,
wenn Kälte drohte, zitterte ich nicht,
an dir nur hab ich mich stets aufgerichtet,
du Gott der Heiden, ewiges Sonnenlicht.
Ich brauche nicht zu fliehn vor deinen Blicken,
genügend Zungen sagen für mich gut,
es lacht kein Mädchen hinter meinem Rücken,
fruchtbare Träume wuchsen mir ins Blut.
Ich hab, um einen Keller leer zu saufen,
ein Gasthaus kahl zu fressen, nicht gelebt.
Dem Schatz der Wahrheit bin ich nachgelaufen,
hab vor dem Nichts nach einem Sinn gestrebt.
Du, der am Weinstock reifen läßt die Reben,
du bist zum Freund und Schutzherrn mir bestimmt.
Wohl zittert in des Schicksals Hand mein Leben,
doch niemals hat mein Rückgrat sich gekrümmt.

Mein Arm ist stark genug noch zu befehlen,
schenkst du mir, Erntemond, dein Elixier.
Noch ist mein Haupt nicht grau, es zu beseelen
mit deinem goldnen Glanz: erstrahle mir!
Sieh die Melone hier, die aufgeschnitten,
aus rotem Schlund mit weißen Zähnen blinkt; '
die Biene dort, die aus den satten Blüten
wie unter seidnem Schutzdach Honig trinkt!
Die Trauben prall vor Saft... ! Septembersonne,
des Dichters Mund verstummt ob all der Wonne !

Ein Wunderland ist's, das wir hier gefunden,
kein Ende nimmt ringsum das reiche Mahl,
als schlichen hier beflügelt die Sekunden.
Mittag und Vesper, welch ein Bacchanal!
In goldner Schüssel wäscht Gesicht und Hände
die Schwester, eh sie morgens Blumen pflückt.
Kehrt sie vom Wald zurück bei Tagesende,
glänzt Haar und Kleid mit Sternenstaub bestickt.

Als wär ich noch ein Kind, erscheint mir heute
fast unverständlich der Erwachsnen Wort.
Mich ängstigt grober Lärm an jedem Ort,
der Nachtwind surrt, als ob's am Tore läute;
hat Laubgeraschel ihn vielleicht erschreckt
und Winterahnung schon in ihm geweckt?

Und seltsam, abends, wenn die Schatten tragen
zu Grab die Sonne, wenn erlosch ihr Blick,
hör ich wie einst im Dorf Klavierklang klagen
weither die Wirbelflut der Pathetique.
Oft scheint mir trauernd auch im Wind zu tönen
Freund Schumanns geistverwirrte Melodie;
unheimlich gellt, da ihm versiegt die Tränen,
das grause Lachen der Schizophrenie.

Die Welt war nie so schön, mir fehlt's an Worten,
zu deuten hier des Baumgeflüsters Sinn.
Von schrägem Glanz umsäumt, gleich goldnen Borte
spannt sich ein Band, blau-rosa, drüber hin.
Der Nebel und die Abenddämmrung baden
auf seinen Wellen, wie umarmt im Kuß.
Mein Himmelreich, durchstreift auf Kindheitspfade
versunken längst in finstrer Zeiten Fluß!.. .

Das Häßliche sogar will schön mich dünken,
die Not, des Bettlers schmutziges Gewand;
seh ich den Turm der schlichten Kirche blinken,
aufblitzen in der Abendsonne Brand,
wohin das Mädchen seufzend geht zum Beten
und wo geschloßnen Augs gen Himmel starrt
ein Greis mit schrägem Kopf und hofft und harrt
auf Gottes Gnade in des Todes Nöten.


Indes das Abendrot schon will verglühen,
seh ich den Schuster noch bei kargem Licht
in staubiger Werkstatt hoffnungslos sich mühen.
Biblischen Heiligen gleicht sein Gesicht.

Ein Wolkenbruch rauscht schwarz jetzt auf die Dächer,
und in der Finsternis aufleuchten jäh
Lichtvierecke wie Spukwerk einer Fee,
an die der Regen schlägt wie Meeresbrecher.
Dann weinen sich die tiefen Wolken aus.
Indessen für des Winters Ruhetage
sich wie zur Hochzeit rüstet jedes Haus,
wächst mein Verwundern, so daß ich mich frage:
Sind nicht die Sterne größer heut geworden?
Wie Messingteller auf den Küchenborden
schaun sie mich blitzend an, geheimnisvoll.
Das Rätsel meines Lebens, rat ich's wohl?
Wer mag uns diese reinen Gnaden schenken?
Wer ist's, der Erd und Himmel reinigt heut?
Welch Pantheismus spielt mit meinem Denken,
daß ich Jahrhunderte erleb erneut?

Warum strahlt jetzt Orions Krone klarer?
Wer war der Zaubrer, der in lauem Dunst
das All gewaschen hat? Ob seiner Kunst
stehst du verwundert wieder, Wunderbarer?

Mein schönes Leben, weiter sollst du flammen
trotz Nacht und Nebel, sei's auch ohne Ziel!
Bleib stehen, Uhr, Kalender, schrumpf zusammen,
du Sorgenspeicher, der schon fast verfiel!
Laßt meiner Jugend Fahnen heiter wehen
in meines Himmels feierlichen Höhen!




minimap