Fekete felhők lobognak városunk fölött,
fekete madarak kopognak erdeinkben és fekete földön
piheg a gyermek, akit fekete kendős anya szült meg
az érő búzatábla oldalában 1933 június tizedikén.
Jánosnak hívják, alig nagyobb a fél karomnál, de nem olyan erős
és éppen hogy mozdul, puha lábain megtántorodik, mint a részegek
s a szemei is olyanok kicsit, mint a részegeké.
Ó, végtelenség, merre téved el benned ez a csöppnyi emberke?
Ilyen szőke hajú és kék szemű legény voltam én is hajdanában.
Emlékszem egy szép júniusi délutánra, a teliarany nap felé fordultam,
kiáltoztam a fényben, s az anyám ekkor egy nagy, piros héjú almát adott a kezembe.
Mért emlékszem erre a délutánra és mért az almára, amit meg sem érintettem fogaimmal?
Mi minden történt velem azóta, Úristen, mi minden.
S most mégis, nehéz mozgású kezeimet kinyújtom a gyermek felé,
aki hanyatt fekszik a fekete földön, fűszálat morzsol ujjai között
s a legyek kék koszorúja zsong feje körül.
A kíváncsiság és a gyámoltalanság így hoz bennünket össze idegen tájakon.
Boldog gyermeknevetés virágozd hát be felhőkkel takart napjaimat,
annak az embernek napjait, aki kemény lépteivel előtted menetel
a taposatlan utakon, aki palotákat épít szegénységében,
ki fegyvert kovácsol szavaiból, aki számonkér és osztozkodik,
aki majdnem egyedül áll a keresztúton
és a te eljövendő dicsőségedről énekel.
