D.L.-nek utoljára, szeretettel
Egy megvadult kertben
pókok, hálók, lárvák és égig érő
nefelejcsek
között fekszem;
behúnyt szemem előtt
cickányok cikáznak városom csatornáin,
és látom a webkamerát, fekete emelőt
látok, amelyen ő fekszik, szerelmem
lárváin;
ahogyan méhemben, meg nem születetten:
bőgő,
anyatejért könyörgő
árváim.
Megőrült ez a kert; senki sem kaszálja.
A nefelejcsek felhőszeretőt tartanak.
Ilyenkor, hajnalban némelyiküknek a szája
széle éjjeli csóktól harmatozik.
A felhők a szél irányába tartanak.
S alkalomadtán esőzve omolnak
egy idegen város háztetőire.
A cickányok csókot lefetyelnek
bundájukról, s csókot ízlelnek a csatornafalak.
És nem lesz már felhő, ami emlékezne
az akkori kert akkori redőire;
A kertre, ahol egyre nőnek a nefelejcsek
és lárváikat
őrzik a pókok.
