Faluzási emlék
Legtöbbet mégis ők gyötörtek.
A magánszorgalmú kutyák!
Ámuldozva utáltuk őket.
Ez volt mégis a legcsunyább.
Sem a házat és sem urát
nem védték. Miért is dühöngtek?
Úgy hörögtek, fölhömpölyödtek,
hangjukba fúltak, a buták.
Aki csak utcájukba ért,
szaggatták volna cafatokra,
csontját mindet megropogtatva,
külön-külön leszopogatva
egy köhejért, egy zörejért.
A magánszorgalmú ebek.
Ahogy végigfutva a láncot,
két lábra állva azt a táncot
járták: vért, vért, vagy megveszek.
Ahogy az éji falun át
morse-mód híreket csaholtak:
messze beadva élőt-holtat
s mert nem téphették le a holdat,
zokogtak, szörny kanik s szukák!
Ez volt mégis a legcsunyább.
A magánszorgalmú dögök,
a nyívók-sívók, hogy a gazda,
ő rúgta őket végre hasba:
coki pokolba, ördögök!
