Hidd el: egy kovácsra már régen gondolok!
Ki magános s egy országútnál tartja műhelyét
És patkolván a sziklás hegyvidék sok zömök állatát:
Ha jő valaki, alázatos ő, de elméjében rátarti és ravasz
S ha fáradt, lepihen és sárga almabort iszik…
Barátja alig van, csupán egy hórihorgas pék…
Két korcsmáros arra megyen, rájok sem hederít…
S ha borús az ég és villog a víz, pisztrángot fog a hegyi
patakban…
Rablókkal szigorú… S hová a hollók leűlnek,
Kószál hajadonfővel az alkonyi mezőkön:
E kovácsnál, gondoltam, veretek egy hárfát,
– Mert megvolt bennem a vágy, hogy muzsikát tanúljak,
De ennek vége már… – s ezért, ki szobrászi kalapácsért,
régi kovács,
A pőrölyöd sutba vetetted: a kedvemért felejtsd el ez
egyszer busongó világodat s készíts
Tréfás csoportokat inkább, – tar kedvemhez ami illőbb…
Teszem azt: kék kányák fecsegő népét fűzfa koronáján!
Mert szép a kidolgozott kőnek nagy tömege – s terved:
Két tüzes ifjú, pallossal levegőben vívó, – szép terv!
De ki lesütött szemmel jár, apró vizeket lel az erdőn:
S ha megitatja vele lelkét, így alkothat kedves remeket!
Lásd most egy méla dallam fuvolára jobban meghat,
Erősebb zenéknek hangos dallamánál…
Tedd meg tehát a kedvemért: a lánykám mostanában oly
borús…
Álmodd meg őt e kedves arcot, tengerszín szemét
S éjszín haját, amint gyürűzve kibomlik, akár a forró füst
karikái…
S képzeld el könnyű kezét s készítsd el aranyból.
