Örkény István: Tótovci (Tóték in Slovak)

Egy a fontos: hogy a vendég elégedett, jókedvű, idegileg kiegyensúlyozott, és e két hét alatt majdnem négy kilót hízott!
Mindez abban a pár szóban kristályosodott ki, melyekkel az őrnagy, amikor már a délutáni buszra vártak, elbúcsúzott tőlük:
– Higgyék el, kedves Tóték, nekem semmi kedvem sincs elutazni.
Mariska nagyot sóhajtott, de ezt a sóhajt az öröm fakasztotta.
– Minekünk is fáj – mondta –, hogy el kell válnunk a mélyen tisztelt őrnagy úrtól.
– Magával pedig – fordult az őrnagy Tóthoz – nagyon meg vagyok elégedve, kedves Tót. Csak vigyázzon, hogy vissza ne essen a régi hibáiba!
Tót kifejezéstelen arccal nézett rá, és valamit morgott a foga közt. Ezt Mariska, aki legközelebb állt hozzá, így értette:
– Rottyints a gatyádba!
Nagy kérdés, hogy jól hallotta-e, mert dübörögve megérkezett a távolsági busz, és elnyomott minden hangot.
A busz megállt. Az őrnagy sorra kezet fogott velük. Ágikát homlokon csókolta.
– Isten velük! Úgy érzem magam, mintha egy új életem kezdődött volna a maguk vendégszerető otthonában. Nem vagyok a szavak embere. Inkább majd tettekkel mutatom meg, milyen hálát érzek.
Tóték csak álltak meghatottan. Az őrnagy fölszállt, aztán kihajolt az ablakon.
– Még egyszer köszönöm a szíves vendéglátást.
– Örülünk, hogy jól érezte magát az őrnagy úr.
– Minden jót, kedves Tóték!
– Szerencsés utat, őrnagy úr.
Az autóbusz elindult. Az őrnagy még odakiáltotta:
– Remélem, nem voltam terhükre?
Mind a hárman intettek, és kiabáltak, hogy jaj, dehogy!
Az autóbusz eltűnt a kanyarban. Tóték még mindig integettek, de arcukról eltűnt a búcsúmosoly, sorban egymás után, ahogy három gyertyát fújnak el.
Tót nem mozdult. Még intésre emelte karját, és még mindig az út kanyarulatát leste, mintha attól félne, hogy váratlanul visszafordul a busz, leszáll róla az őrnagy, és minden elölről kezdődik. Minthogy ez nem következett be, Tót megnyugodott.
Először is levette sisakját, és úgy tette vissza, hogy testének függőleges tengelye a sisak vízszintes tengelyével kilencvenfokos szöget zárjon be. Aztán megpróbálta kiegyenesíteni a térdét.
– Segíts már, Mariskám – mondta, mert a térde egészen belemerevedett a behajlított tartásba. Csak a két nő közös segítségével sikerült végre kiegyenesítenie. Ekkor azonban kihúzta magát, és szeretteitől közrefogva, emelt fővel, szép, büszke lépteivel elindult hazafelé.
Otthon körül se nézett. Egyenesen az új margóvágóhoz lépett. Az ormótlan alkotmány alig fért ki az ajtón. Lecipelte a budi mögé, a mályvabokorig; amikor visszajött, és zihálása elcsitult, kijelentette:
– Mostantól kezdve reggel fogunk reggelizni, este fogunk vacsorázni, és éjjel fogunk aludni. Megértettétek?
– Úgy lesz minden, ahogy te akarod, édes, jó Lajosom – mondta legszerelmesebb mosolyával Mariska.
Úgy is lett. Amikor beesteledett, megvacsoráztak. Utána Tót az ajtóhoz húzta kényelmes karosszékét. Mariska odahúzódott az urához, és magával vonta a kislányát, aki úgy fonódott az apjára, mint egy inda. Néhány percet töltöttek el így, fejük fölött szikrázott a csillagporos augusztusi éj, s a Bábony, mint egy óriási, zöld tüdő, esti hűvösséget lehelt rájuk. Majd jön a tél… A nagy, orosz tél, dermesztő szeleivel, metsző hidegével. De az ilyen zászlóaljirodák bizonyára jól vannak fűtve, a parancsnokok pedig kőházakban laknak, s a kőházakat, főleg éjjel, amikor lakói alusznak, kettőzött őrség veszi körül. Így talán azokat a keveseket, akiknek ilyen kiváltságosak a körülményei, remélhetően nem éri baj.

Leltár
Felvétetett a gomeli tábort kórházban Kincs Károly g. hadnagy által, Koroda I. őrmester és Boglár D. őrmester, mint tanúk jelenlétében, a Tót Gyula zászlós tulajdonát képező ingóságokról, melyekbe a kincstár tulajdonát képező darabok nem számíttattak be.

Elnevezés: Leírás
egy habselyem alsó -
Elnevezés: Leírás
Egy zsebkendő kockás
Elnevezés: Leírás
bőrtárca, pénz 38 P 60 fillér
Elnevezés: Leírás
egy tintaceruza -
Elnevezés: Leírás
egy fénykép 1 férfi + nőalak
Elnevezés: Leírás
20 Honvéd cigaretta -

(Dátum, aláírás)
(Szétázott az esővizes hordóban)

*

Mariska rámosolygott az urára.
– Fáradt lehetsz. Feküdjünk le, édes, jó Lajosom.
– Csak előbb még elszívok egy szivart – mondta Tót.
Mariska futott a szivarért, Ágika tűzzel szolgált, Tót pedig élvezettel leszívta a füstöt. Szerette az élet apró örömeit. Most olyan jól érezte magát, hogy nyújtózott egyet, amibe beleroppantak az izületei, aztán felsóhajtott:
– Jaj, anyám, anyám, szegény, jó anyám!
Ebben a pillanatban közeledő lépések hallatszottak. Tóték csodálkozva néztek föl.
A veranda ajtajában ott állt Varró őrnagy, kofferral a kezében; sugárzó arccal, széles mosollyal.
– Látom, kedves Tóték, hogy nem hisznek a szemüknek – mondta. – Pedig igaz!
Tót valamilyen furcsa, pukkanásszerű hangot hallatott. Nem emberi hang volt. Olyasféle hang volt, mint amikor egy kútba fulladóból feljön az utolsó buborék. Beszélni azonban nem tudott.
Beszélni senki se tudott. Csak nézték az őrnagyot, kiguvadt szemmel.
– Egerben le akartam pecsételtetni a szabadságos levelemet, de a pályaudvar-parancsnokságon azt a kellemes hírt közölték velem, hogy a partizánok fölrobbantottak egy hidat, és ezért három napig nem járatnak szabadságos vonatot…
Rámosolygott Tótra, Tótnéra, Ágikára.
– Úgyis olyan nehéz volt egymástól elválni; gondoltam, ezt a három napot maguknál töltöm el… Remélem, nem leszek terhükre?
Tóték még most se bírtak szólni. Az őrnagy bevitte kofferét, aztán visszajött, s a tettvágytól buzogva így szólt:
– Ha nincs kifogásuk ellene, dobozolhatnánk egy kicsit… Elhallgatott. Nézelődött.
– Ejnye már – mondta. – Hová lett az új margóvágó, kedves Tót?
Tót megpróbált válaszolni, de ez csak a harmadik nekifutásnál sikerült neki.
– Levittem a kertbe, mélyen tisztelt őrnagy úr.
– Miért? – csodálkozott az őrnagy. – És hová?
Csak ide a mályvákhoz – mondta szolgálatkészen Tót. – Tessék parancsolni, mindjárt megmutatom.
Eltűntek a sötétben.
Mariska és Ágika ott maradtak, álltak, a sötétbe meresztették a szemüket. Látni nem láttak semmit. Egy ideig nem is történt semmi. Aztán tompa döndülés hallatszott. Ettől megrázkódtak. Aztán megint lecsapott a margóvágó acélkarja; ettől a döndüléstől is megrázkódtak. Úgyszintén a harmadiktól is. Megint elmúlt egy kis idő. Aztán visszajött Tót. – Miért álltok itt? – kérdezte. – Menjünk lefeküdni.
Megágyaztak. Levetkőztek. Ágyba bújtak.
Mariska eloltotta a villanyt. Ő is lefeküdt. Egy ideig hallgatott, aztán félénken megkérdezte:
– Háromba vágtad, édes, jó Lajosom?
– Háromba? Nem. Négy egyforma darabba vágtam… Talán nem jól tettem?
– De jól tetted, édes, jó Lajosom – mondta Mariska. – Te mindig tudod, mit hogyan kell csinálni.
Feküdtek, hallgattak, forgolódtak. Oly fáradtak voltak, hogy végül mégiscsak elnyomta őket az álom. Tót azonban alva is forgolódott, rágott, nyögött, egyszer majd kiesett az ágyból. Rosszat álmodott talán? Ez azelőtt nem volt.

Posledné dni dovolenky majora Varróa uplynuli jednotvárne. Všetci boli spokojní. Keď mohli spať, spali. Keď museli skladať škatule, skladali škatule. Nastala rovnováha.
Jednako ako zaujímavosť treba spomenúť, že Ľudo Tót zrazu s nadšením začal skladať škatule. Nanútenú prácu robil tak ambiciózne, že zakrátko zhotovoval najvydarenejšie škatule: podávali si ich z rúk do rúk, obracali, obdivovali.
– Pozrite na otca! – nadchýnala sa Ágika.
– Kto by to bol uveril? – krútil hlavou major.
– Vidíš, Ľudo môj premilený, – dodala k tomu Mariška. – S trochou dobrej vôle možno robiť zázraky.
Prirodzene, za túto rovnováhu Tótovci zaplatili daň. Všetci boli vyčerpaní od nevyspatosti, ustavičnej úzkosti a nezvyčajného nervového vypätia. Napríklad Mariške všetko padalo z rúk, hoci dávala pozor, ale stávalo sa i to, že na niekoľko minút postojačky zaspala s naširoko otvorenými očami ako sliepka, ktorú zhypnotizovali pri pokuse.
Ágike nič nepadalo z rúk; ona skôr všetko prevrhla, narážala do všetkého. Keď raz zostala spolu s Tótom v temnej izbe, viackrát sa s ním zrazila, ba aj v osvetlenej izbe vrážala do svojho otca. – Pardon, – povedala a ustupujúc, prevrátila dosku na hladenie a znova vykročila proti otcovi. Tót takisto šiel proti svojej dcére, hoci mal dosť miesta, aby sa jej vyhol. Zrazili sa ako dva rušne; zdá sa, že dosiahli taký stupeň únavy, keď už nerozlišovali deň od noci. Tótov výzor sám osebe neprezrádzal, v akom je zlom stave, hoci tieto štyri dni prežil v akýchsi bzučiacich mrákotách. Prejavovalo sa to takými istými príznakmi ako starecká slabosť, ktorej chýba dôstojnosť. Bolo ho treba nahlas osloviť, lebo mu zoslabol sluch. Zavše zabúdal prehltnúť jedlo; kúsok mäsa žuval v ústach od večera do rána. Poplietol si každodenné úkony: raz sa chcel česať sódovou fľašou; ked si pri rozlúčkovej večeri lyžicou naberal slepačiu polievku, marilo sa mu, že už neje polievku, ale fajčí cigaru. Keďže dym zvyčajne vypúšťal cez nos, jeho spoločníci pri stole zrazu len zbadali, ako sa mu z ničoho nič z nosa valí ryža, hrach, mrkva a Mariškine slávne krupicové halušky.
Tieto malé zádrhele si už nikto nevšímal. Dôležité je, že hosť je spokojný, že sa cíti príjemne, že je vyrovnaný a že za tie dva týždne pribral takmer štyri kilá!
Najlepšie to vystihli majorove slová na rozlúčku, keď čakali na popoludňajší autobus:
– Milí Tótovci, verte mi, že sa mi vôbec nechce odcestovať.
Mariška si zhlboka povzdychla, ale jej vzdych bol tentoraz prejavom radosti.
– Aj nám je smutno, – povedala, – že sa musíme rozlúčiť s veľaváženým pánom majorom.
– A s vami som veľmi spokojný, milý Tót, – obrátil sa major k Tótovi. – Len si dávajte pozor, aby ste znova neupadli do starých chýb!
Tót hľadel na majora s nevýraznou tvárou a čosi zamrmlal pomedzi zuby. Mariška, ktorá stála k nemu najbližšie, to pochopila takto:
– Naser si do gatí!
Je problematické, či počula dobre, lebo už sa s hrmotom blížil diaľkový autobus a prehlušil každý zvuk.
Autobus zastal. Major rad-radom popodával ruky. Ágika bozkal na čelo.
– Zbohom! Mám pocit, akoby som vo vašom pohostinnom dome začal nový život. Nie som rečníkom. Svoju vďaku prejavím skutkami!
Tótovci iba dojato stáli. Major nastúpil, potom sa vyklonil z obloka.
– Ešte raz ďakujem za srdečnú pohostinnosť.
– Teší nás, že ste sa, pán major, cítili dobre.
– Všetko dobré, milí Tótovci!
– Šťastnú cestu, pán major.
Autobus sa pohol. Major ešte zakričal:
– Dúfam, že som vám nebol na ťarchu!
Všetci traja mu zakývali a kričali: Ach, čoby!
Autobus zmizol v zákrute, Tótovci ešte vždy kývali, ale z tvárí sa im postupne strácal rozlúčkový úsmev, ako keď rad-radom zhasíname tri sviečky.
Tót sa nepohol. Ešte dvíhal ruku, akoby chcel kývnuť, a ešte vždy pozeral na zákrutu cesty, akoby sa bál, že sa autobus zrazu obráti, a z neho vystúpi major a všetko sa začne odznova. Nič také sa nestalo. Tót sa upokojil.
Najprv si zložil helmu a potom si ju znova nasadil tak, aby zvislá os jeho tela s vodorovnou osou helmy zvierala deväťdesiat stupňový uhol. Potom sa usiloval narovnať kolená.
– Nože mi pomôž, Mariška moja, – povedal, lebo kolená mu celkom zmeraveli v pokrivenej polohe. Iba za pomoci oboch žien sa mu konečne podarilo kolená narovnať. Vtedy sa však vystrel a so vzpriamenou hlavou vykročil domov peknými, pyšnými krokmi po boku svojich najbližších.
Doma sa ani neobzrel. Hneď šiel k novej rezačke. Ozruta sa sotva zmestila do dverí. Rezačku odvliekal za budár, medzi slezy. Keď sa vrátil a vydýchol si, vyhlásil:
– Odteraz ráno budeme raňajkovať, večer večerať a v noci spať! Rozumeli ste?
– Všetko bude tak, ako ty chceš, Ľudo môj premilený, – povedala Mariška s najzaľúbenejším úsmevom.
Tak sa aj stalo. Keď sa zotmelo, navečerali sa. Potom si Tót prisunul k dverám pohodlné kreslo. Mariška sa pretisla k nemu, pritiahla so sebou aj dcéru, ktorá sa vinula k otcovi ako liana. Takto presedeli niekoľko minút: nad ich hlavami sa trblietala hviezdnatá augustová noc a Bábony vydychoval na nich večerný chlad ako mohutné zelené pľúca. Nadíde zima... Veľká ruská zima s treskúcimi vetrami a mrazivým chladom. Ale kancelárie práporu sú akiste dobre vykúrené a velitelia bývajú v kameniciach, ktoré sú najmä v noci, keď jeho obyvatelia spia, chránené zosilenými strážami. Tým niekoľkým, čo majú výnimočné privilégiá, zostáva takto nádej, že sa im nič nestane.

Inventár
vo veci nemovitosti zástavníka Jula Tóta, bezerárnych predmetov, spísaný v poľnej nemocnici v Gomeli aj poručíkom Karolom Kincsom za prítomnosti svedkov strážmajstra I. Korodu a strážmajstra D. Boglára.

Názov Opis
trikotínové spodky
názov opis
vreckovka kockovaná
názov opis
kožená peňaženka, peniaze 38 pengő 60 fillérov
názov opis
atramentová ceruza - -
názov opis
fotografia muž + ženská postava
názov opis
20 cigariet zn. Honvéd - -
Dátum, podpisy
(Rozmočil sa v sude s dažďovou vodou.)

Mariška sa usmiala na muža.
– Istotne si unavený. Ľahnime si, Ľudo môj premilený.
– Najprv si vyfajčím cigaru, – povedal Tót.
Mariška bežala po cigaru, Ágika poslúžila ohňom, Tót s pôžitkom vdýchol dym. Mal rád drobné radosti života. Teraz sa cítil tak dobre, že sa povystieral, až mu zaprašťalo v kostiach, a potom vzdychol:
– Jaj, mama moja, mama moja, úbohá mama moja!
V tej chvíli bolo počuť blížiace sa kroky. Tótovci začudovane zdvihli hlavy.
Vo dverách na verande stál major Varró, s kufrorn v ruke, s rozžiarenou tvárou, so širakým úsmevom.
– Vidím, milí Tótovci, že neveríte vlastným očiam, – povedal. – Hoci je to pravda!
Tót vylúdil zo seba dáky čudný praskotavý zvuk. Nebol to ľudský zvuk. Ako keď topiaci sa v studni naposledy vypustí poslednú bublinu. Ale nezmohol sa ani na slovo.
Nikto sa nezmohol na slovo. Všetci iba hľadeli na majora s vypleštenými očami.
– V Jágri som si chcel dať opečiatkovať dovolenkový lístok, ale náčelnik stanice mi oznámil radostnú šprávu, že partizáni vyhodili most do povetria, a tak najmenej tri dni dovolenkové vlaky nepôjdu.
Major sa usmial na Tóta, na pani Tótovú, na Ágiku.
– Tak ťažko sa mi lúčilo; pomyslel som si, že tie dni strávim u vás... Dúfam, že vám nebudem na ťarchu!
Tótovci sa ani teraz ešte nezmohli na slovo. Major si odniesol kufor do izby, potom sa vrátil a z túžby po čine povedal:
– Ak nemáte nijaké námietky, mohli by sme začať skladať škatule...
Zmĺkol. Poobzeral sa.
– Ejha, – povedal. – Kam sa podela nová rezačka, milý Tót?
Tót chcel odpovedať hneď, ale podarilo sa mu to až na tretí pokus.
– Odniesol som ju do záhrady, veľavážený pán major.
– Prečo? – začudoval sa major. – A kam?
– Iba sem medzi slezy, – pohotovo odpovedal Tót. – Hneď vám to ukážem, nech sa páči.
Stratili sa v temnote.
Mariška a Ágika zostali na verande, stáli a hľadeli do temravy.
Nevideli nič. Chvíľu sa nič nedialo. Potom bolo počuť tupé zadunenie. Striasli sa. Potom opäť cvakla páka rezačky; tento úder nimi otriasol. Rovnako aj tretí.
Znova prešla chvíľa. Potom sa Tót vrátil.
– Prečo tu stojíte? – spýtal sa. – Poďme spať.
Ustlali si. Vyzliekli sa. Zaliezli do postelí.
Mariška zhasla svetlo. Aj ona si ľahla. Chvíľu mlčala, potom sa bojazlivo spýtala:
– Rozrezal si ho na troje, Ľudo môj premilený?
– Na troje? Čoby! Rozrezal som ho na štyri rovnaké kusy... Azda som neurobil dobre?
– Ale dobre si urobil, Ľudo môj premilený, – povedala Mariška. – Ty vždy vieš, čo treba urobiť.
Ležali, mlčali, hniezdili sa. Boli takí unavení, že ich napokon spánok predsa len premohol. Tót sa však aj v spánku mrvil, kopal, stonal a raz div nespadol z postele.
Bol to azda zlý sen? Predtým sa mu to nestalo.