This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Dutka, Edgar: A mamájuk (Jejich maminka in Hungarian)

Portre of Dutka, Edgar

Jejich maminka (Czech)

Ani jsme moc nemluvili. Čekali jsme. Už aspoň stokrát po sobě vždycky v neděli svítí slunko. A po oběde už taky trošku připaluje. Seděli jsme s Jurou pod akátem a dívali jsme se k rožku. Seděli jsme v trávě a vykládali si. Sabina s náma neseděla. Sabina běhala kolem nás. Sabina je ještě blbá. Ona ještě ani nechodí do školy. Dívali jsme se k rožku, ale furt nic.
Naše ulice je slepá, protože je v ní jenom náš útulek a klášter a potom až na rožku u silnice, naproti Hospodářskému družstvu, je chudobinec. A jiná jsou v naší ulici jenom vyvrácené ploty, dřevěné sloupy s rozbitými lampami, řada starých akátů a chodník až ke smetišti u řeky a všecko je to zarostlé kozičkovými keři. Nikdo tady nechodí, protože naše ulice nikam nevede. Tak jsme teda seděli v trávě pod akátem a dívali jsme se furt k rožku.
,,Už jde," řekl Jura.
Zpoza rožku vyšel Tutela ještě s někým. Věděl jsem hnedka, že je to ta jejich maminka, i když jsem ji v životě neviděl. A hnedka jsem taky věděl, pro je v chudobinci. Ona je v chudobinci protože děsně pomalinku chodí. oni šli, jako kdyby stáli. Jako dva šneci.
,,To je naše maminka,ř?" Řekl Jura.
,,Naše maminka by nám mohla o válce vykládat."
,,A kde byla ve válce?" řekl jsem.
„Tady," řekl on.
,,Tak to nic není,“ řekl jsem. ,,Když nebyla někde ve válce, tak to nic není."
Tutela s jejich maminkou ještě nebyli ani u prvního plotu. Pořád šli, jako kdyby stáli.
,,Ale byla ve válce zavřená. I já. A Tutela taky," řekl Jura.
,,A Sabina?" řekl jsem.
,,Sabina né. Sabina se narodila až, potom za měsíc. Ale my jsme byli všichni zavření. A potom do nás praštila bomba. Ale to už si moc nepamatuju," řekl Jura. ,,Šak naše maminka ti ti šecko řekne."
A pořád se díval tam dopředu, kde šla s Tutelou jejich maminka.
,,A pro jste byli zavření?" řekl jsem.
,,Protože houkaly sirény," řekl on. ,,Byli jsme sami. Náš fotr byl ve válce. Ale na toho si taky už nepamatuju."
,,On se z války nevrátil?" řekl jsem.
,,Neé," Řekl Jura. A dělal , že je mu to fuk.
Neříkal jsem nic. Ani můj tatínek se z války nevrátil. Furt jsme se dívali na ty dva. Tutela s jejich maminkou byli teprve u druhého sloupu, tam u té rozbité zerzavé branky. A stáli. Jejich maminka byla opřená o sloup, aby nespadla. Měla šátek na hlavě a vlňák, jako kdyby byla zima. Tutela ji zase vzal pomalu pod pažu a š1i pomalu dál. Povídám, jako dva šneci.
,,My za to nemůžem, Ze jsme tací lunti," řekl Jura. ,,My jsme tenkrát umírali hlady. Tutela říkal, že jsme žrali i trávu."
,,A to nám Zase za války šrapnel prorazil betonovou střechu na našem dvoře, kde jsme měli všecky kompoty,“ řekl jsem.
,,To nic není. Nám hodili bombu rovnou na barák," řekl Jura. ,,Zůstala po něm jenom d'ůra v zemi. My jsme byli schovaní na zahradě v krechtu. Ale když to začalo potom hořet, tak jsme utěkali k řece. A bydleli jsme pod mostem. Na to si už taky moc nevzpomínám. Ale naše maminka ti to šecko může vykládat."
,,A to jste potom bývali pod mostem?" řekl jsem.
,,Neé. Sousedi nás nechali v maštali. Pod mostem se jenom narodila Sabina," řekl Jura.
,,A potom přiš1i Rusáci."
,,To nic není. U nás byli taky," řekl jsem, ,,A měli okurky aspoň metr dlouhé."
,,Nám zase přinesli kočárek pro Sabinu. Tutela říkal, že hráli na harmoniku. Ale potom je Němci postříleli. Ale potom zase Rusáci postříleli šecky Němce. Úplně na sračku," řekl Jura.
,,Jak na sračku?" řekl jsem.
,,Úplně na sračku," řekl Jura. ,,To si teda moc nepamatuju. Ale naše maminka ti to může všecko povykládat. Ona si to všecko pamatuje. Ta maštal zhořela. Tak jsme š1i do lesa. Se schovat."
,,Kecáš," řekl jsem.
,,Nekecám,“ řekl on. „Šak naše maminka si to šecko dobře pamatuje. Se jí možes zeptat.
Vsaď se! O co?"
,,O nic," řekl jsem. Ale říkal jsem si, že se jí stejnak zeptám.
Dívali jsme se. Pořád ještě měli kus cesty. To bych už byl milionkrát na rožku a zpátky.
Ale když oni se tak vlekli.
,,Sabino!" řekl Jura.
Sabina si hrála na cestě a měla ruky špinavé jak prase. Ona je ještě blbá, protože je ma1á. Ona ještě nechodí do školy.
„Maminka už jde. Vidíš maminku?" řekl Jura.
Sabina vůbec nevěděla, že její maminka už jde. Chvilku se dívala, ale dělala, že ji to nezajímá, a klidně si hrála dál. Ale potom ji najednou uviděla a začala křičet a utíkala jí naproti. Jejich maminka se zastavila a čekala, až k ní Sabina doběhne. Ale vůbec jí nemohla
dát pusu, protože neměla žádnou silu ji zvednout. A ještě byla celá zohlá, a kdyby ju Tutela nedržel, tak by spadla. Teď jsem viděl, že jejich maminka vypadá, že její aspoň sto padesát roků. Měla kožu v ksichtě jak holý, zdechlý vrabec, který vypadl z hnízda a je už celý zmodralý. Prostě byla to nejstarší stařenka, jakou jsem kdy viděl. A taky jsem viděl,
že se celá třese jak sulc.
,,Proč se vaše maminka tak třese?" řekl jsem.
,,Ona má ztrhané nervy," řekl Jura.
,,A od čeho má ztrhané nervy?" řekl jsem zase já.
Ale to Jura nevěděl. Já to taky nevím, od čeho si člověk může ztrhat nervy. Co musí udělat, aby si ztrhal nervy?
,,Zeptáme se jí," řekl on.
To by mě fakt zajímalo, říkal jsem si. A taky jak to všecko bylo za války. To by bylo prima.
,,Nó," řekl jsem. ,,Zeptej se jí, od čeho má ztrhané nervy. A řekni jí, ať nám něco vykládá o válce. Že bysme to chtěli všecko vědět."
,,Šak já se jí zeptám," řekl Jura.
,,Dobrý den, mami," řekl Jura, když, se ti dva k nám konečně došourali. ,,Dobrý den," řekl víc nahlas. A dal jejich mamince pusu. Trošku to vypadalo, jako kdyby se smála. Jak říkám, byla to úplně vychrtlá stařenka. Takovou maminku bych nechtěl, říkal jsem si.
,,Mami, že nám budeš dneska vykládat," řekl Jura.
Děsně jsem se téšil, až se přestane třást a všecko nám to řekne. Ale ona pořád neříkala nic. Jenom se jí klepala hlava a ruky a všecko.
,,Mami, řekni Benovi, jak to bylo za války," řekl Jura.
Děsně jsem byl na to zvědavý. Ale ona furt nic neříkala.
,,Mami, prosím té," řekl Jura a chytil ji za ruku. Jejich maminka mu položila druhou ruku na jeho, teda nepoložila, protože se jí furt třásla a tak mu do té jeho ruky klepala, jako kdyby chtěla, aby poslouchal. Už jsem byl celý napjatý, jak malé gatě. Jejich maminka se na mě podívala, třásla se jí brada, ale zase vypadala, jako by se smála.
,,A-a_a-a-a-a-n_n-Íl_n-n. . . ," zamrčela tenkým hláskem. Bylo to, jako kdyby duch. Úplně jsem se jí začal bát.
,,A-a-a_a_a_a-n-n-n-n-n . .,," zamrčela zase. Ona vůbec nemohla pořádně mluvit nebo co.
,,O válce, víš," řekl Jura.
Ale jejich maminka se pořád na nás jenom dívala a pořád se celá třásla a neříkala nic. Lautr nic. Jenom se na nás blbé usmívala a hladila Sabinu po hlavě. Ale ani ji nehladila. ona jí klepala dlaní na hlavu, jak se jí třásly ruky. A najednou měla takové mokré oči, jak kdyby brečela. Ale slzy jí vůbec netekly. Jenom měla najednou takové mokré oči.
Tutela zatím přinesl z Domova židlu, aby si mohla sednout na slunko. Ale i když si sedla,
tak se furt třásla jak sulc. A furt né a né začat. Seděla na slunku a jenom se na nás dívala,
a vždycky když nás chtěla pohladit nebo co, tak trošku zvedla ruku, ale hnedka jí zase spadla
na klín.
Celé odpoledne jsme teda seděli kolem ní v trávě. Pořád jsem čekal, až, začne. Že, se něco
dovíme o válce. Pořád jsem myslel, že se třeba přestane tak blbě třást. Ze prosté neví, kde
začít. Tutela taky říkal, že by nám jejich maminka mohla toho vykládat o válce. Že toho
ví fůry, ale ona nic. Tak jsme tam teda seděli, čučeli na ňu a nic. Už neřekla ani a-a-a-a.
Prostě jsme se nedozvěděli o válce nic. Ale lautr nic. Ta jejich maminka je divná, říkal jsem si v duchu. Jak kdyby jí to něco udělalo, kdyby nám povykládala aspoň něco. Aspoň něco! Ale ona nic. Jen tak seděla na té židli a celá se blbé třásla. Jak když vždycky ráno kopeme do stromů, aby pršeli chrousti. A když něco náhodou zamrčela tím svým tenulinkým hláskem, tak jsme stejnak hovno věděli co.



Uploaded byBarna Otilia
PublisherProstor
Source of the quotationU útulku 5, Prostor, 2003
Bookpage (from–to)48-55
Publication date

A mamájuk (Hungarian)

Nem beszéltünk túl sokat. Vártunk. Vasárnaponként már legalább századszor mindig süt a nap. Ebéd után már éget is egy kicsit. Jurával az akác alatt ücsörögtünk, és a sarkot bámultuk. A fűben üldögéltünk és beszélgettünk. Sabina nem ücsörgött velünk. Sabina körülöttünk szaladgált. Sabina még kis pisis. Nem is jár még iskolába. A sarkot bámultuk, de változatlanul semmi.
            A mi utcánk zsákutca, mert csak a gyermekotthonunk és a kolostor van benne, meg az országútnál a sarkon, a Gazdasági szövetkezettel szemben a szegényház. Egyébként az utcánkban a kidőlt kerítéseken, a törött lámpaburájú faoszlopokon, egy kivénhedt akácsoron és a folyó melletti szeméttelepig vezető járdán kívül semmi sincs. Viszont mindent benő bozót. Soha senki sem jár erre, mert az utcánk sehova nem vezet. Tehát így üldögéltünk az akác alatt, és bámultuk a sarkot.
            „Már jön,” mondta Jura.
            A sarkon feltűnt Tutela és még valaki. Rögtön tudtam, hogy a mamájuk az, pedig soha életemben nem láttam. És egyből világos volt az is, hogy miért van szegényházban. Azért van szegényházban, mert szörnyen lassan jár. Úgy jöttek, mintha álltak volna. Mint két csiga.
            „Ő a mamánk, látod?” mondta Jura. „A mamánk sokat tudna mesélni a háborúról.”
            „Hol volt a háborúban?” kérdeztem.
            „Itt” felelte.
            „Hát az semmi,” mondtam.”Ha nem volt valahol a háborúban, akkor az semmi.”
Tutela a mamájával még nem tartott az első kerítésnél sem. Továbbra is úgy haladtak, mintha egy helyben álltak volna.
            „De hát a háborúban be volt zárva, mint ahogy én is és Tutela is,” mondta Jura.
„És Sabina?” kérdeztem.
„Sabina neeem. Sabina egy hónapra rá született csak. Mi viszont mindannyian be voltunk zárva. Aztán becsapódott egy bomba a házunkba. De erre már nem nagyon emlékszem,” mondta Jura. „Majd a mamánk mesél erről is.”
És egyfolytában arrafelé bámult, ahonnan Tutela és a mamája jöttek.
„És miért voltatok bezárva?” kérdeztem.
„Mert vijjogtak a szirénák,” mondta. „Egyedül voltunk, a fater a háborúban szolgált. De már erre sem emlékszem túlságosan.”
„És nem jött haza?” kérdeztem.
„Nem,” válaszolta, miközben úgy tett, mint akit nem érdekel a dolog.
Nem mondtam semmit. Az én apukám sem tért vissza a háborúból. Még mindig azt a két alakot bámultuk. Tutela és a mama még csak a második oszlopnál, a törött, rozsdás kapunál tartottak. És álltak. A mamájuk az oszlopnak támaszkodott, nehogy eldőljön. Fején kendőt viselt, és gyapjúsál volt rajta, mintha tél lenne. Tutela aztán óvatosan megint belé karolt, és lassan továbbindultak. Mondom, mint két csiga.
„Nem tehetünk róla, hogy ilyen gebék vagyunk,” mondta Jura. „Akkoriban majdnem felkopott az állunk. Tutela szerint még a füvet is megettük.”
„Nekünk meg a háború alatt egy srapnel áttörte az udvaron a betontetőt, ahol az összes kompótunk volt,” mondtam.
„Ez mind semmi. Nekünk egyenesen a házunkra dobták a bombát,” mondta Jura. „Csak egy lyuk maradt utána a földön. A kertben, a burgonyatárolóban húztuk meg magunkat. De mikor az is égni kezdett, a folyó felé menekültünk. És a híd alatt laktunk. Erre sem emlékszem túlságosan. De a mamánk majd mindent elmesél neked.”
„És azt követően is a híd alatt laktatok?” kérdeztem.
„Dehogy. A szomszédok átengedték nekünk az istállójukat. Sabina a híd alatt született,” mondta Jura, „aztán jöttek az ruszkik”.
„Ez mind semmi. Nálunk is jártak,” mondtam. „Legalább egy méteres uborkákat hoztak.”
„Nekünk meg adtak egy babakocsit Sabinának. Tutela mesélte, hogy harmonikáztak is. De aztán a németek lelőtték őket. Utána meg a ruszkik szarrá lőtték az összes németet,” mondta Jura.
„Hogyhogy szarrá?” kérdeztem.
„Totál szarrá,” mondta Jura. „Már nem nagyon emlékszem. Majd a mamánk mindent elmesél. Ő mindenre emlékszik. Az istálló leégett, úgyhogy az erdőbe menekültünk. Elrejtőzni.
„Ne hazudj,” mondtam.
„Nem hazudok,” válaszolta. „Mondom, hogy a mamánk mindenre jól emlékszik. Megkérdezheted tőle. Fogadjunk! Na, mibe fogadunk?”
„Semmibe,” mondtam. De azért majd úgyis megkérdezem tőle, gondoltam magamban.
Néztük őket. Még mindig előttük állt az út egy része. Ennyi idő alatt már vagy milliószor elértem volna a sarokra és vissza. De hát mondom, hogy úgy vonszolták magukat, mint a csigák.
„Sabina!” kiáltotta Jura.
Sabina az úton játszott, és olyan koszos volt a keze, mint egy malacnak. Ő még buta, mint a szar, mert még kicsi. Még iskolába se jár.
„Jön a mama. Látod a mamát?” kérdezte Jura.
Sabinának fogalma sem volta róla, hogy már jön a mamája. Egy pillanatig nézelődött, de aztán úgy tett, mintha nem érdekelné a dolog, és mintha mi sem történt volna, tovább játszott. Utána viszont egyszer csak meglátta, kiabálni kezdett, és elébe szaladt. A mama lecövekelt, és várta, hogy Sabina odaérjen hozzá. Puszit viszont egyáltalán nem tudott neki adni, mert túl gyenge volt ahhoz, hogy felemelje. Mindehhez még össze is görnyedt, és ha Tutela nem tartotta volna, biztos összeesik. Most legalább láttam, hogy a mamájuk úgy néz ki, mintha legalább százötven éves lenne. Az arcán a bőr olyan volt, mint egy csupasz, kipurcant verébfiókáé, aki kiesett a fészekből, és már teljesen elkékült. Egyszóval nála öregebb vénasszonyt még soha életemben nem láttam. Azt is észrevettem, hogy remeg, mint a nyárfalevél.
„Miért remeg így a mamátok?” kérdeztem.
„Elszakadtak az idegei,” válaszolta Jura.
„Mitől szakadtak el az idegei?” kérdeztem.
Jurának azonban gőze sem volt. Én se tudtam, mitől szakadhatnak el az ember idegei. Mit kell ahhoz csinálni, hogy elszakadjanak azok az idegek?
„Megkérdezzük tőle,” mondta.
Ez tényleg érdekelne, gondoltam magamban. Meg az is, hogy mik történtek a háború alatt. Klassz lenne tudni.
„Oké,” mondtam, „kérdezd meg tőle, hogy mitől szakadtak el az idegei. És mondd, hogy meséljen nekünk a háborúról. Hogy mindent tudni akarunk.”
„Dehát mondom, hogy megkérdezem,” válaszolta Jura.
„Jó napot, mama,” köszönt Jura, amikor azok ketten végre odaslattyogtak hozzánk. „Jó napot,” tette hangosabban még egyszer hozzá, és adott egy puszit a mamának. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha elmosolyodott volna. Ahogy mondtam, csont és bőr volt a vénasszony. Ilyen mamát nem szeretnék magamnak.
„Mama, ugye ma mesélsz majd nekünk?” kérdezte tőle Jura.
Szörnyen vártam már, hogy abbahagyja a remegést, és végre mindent elmondjon. Ő azonban továbbra sem szólalt meg. Csak rángott a feje, a keze, meg mindene.
„Mama, mesélj Bennek a háborúról,” kérte Jura.
„Szörnyen furdalta az oldalamat a kíváncsiság, ő azonban nem szólt egy árva szót sem.
„Mama, kérlek,” könyörgött Jura, és megfogta a kezét. A mama másik kezét Juráéra tette, azaz csak tette volna, mert továbbra is remegett, és úgy kocogtatta, mintha azt akarta volna mondani, hogy figyeljen. Már tűkön ültem. A mamájuk rám nézett, remegett az álla, de úgy tűnt, mintha mosolyogna.
„I-i-i-i-i-i-i-i-i-i-g-g-g-g...,” nyökögte alig hallhatóan, kísérteties hangon. Teljesen berezeltem tőle.
„I-i-i-i-i-i-i-i-i-i-g-g-g-g...,” nyökögte ismét. Képtelen volt rendesen beszélni, vagy mi a fene.
„Tudod, a háborúról,” mondta Jura.
A mamájuk azonban továbbra is csak nézett ránk, remegett, mint a kocsonya, és nem szólt egy szót sem. Egyetlen árva szót sem. Csak idiótán vigyorgott, és Sabina fejét simogatta. Azaz nem is simogatta. Tenyerével dobolt rajta, ahogy remegett a keze. Aztán hirtelen nedves lett a szeme, mintha sírna. Könnyek azonban egyáltalán nem folytak belőle. Egyszerűen csak nedves lett.
Tutela ezalatt hozott egy széket az Otthonból, hogy a mama kiülhessen a napra. De hiába ült le, továbbra is  remegett, mint a kocsonya. És csak azért sem kezdett bele. Ott trónolt a napon, és csak nézett minket, és valahányszor meg akart minket simogatni, vagy mi a fene, egy picit megemelte a kezét, ami azon nyomban visszaesett az ölébe.
Egész délután ott ültünk körülötte a fűben. Még mindig arra vártam, hogy belekezd. Hogy megtudunk valamit a háborúról. Még mindig azt gondoltam, hogy egyszer csak felhagy azzal a hülye remegéssel. Hogy egyszerűen csak nem tudja, honnan kezdje. Tutela is mondta, hogy a mamájuk tudna mit mesélni a háborúról. Hogy irtó sokat tud róla, ő azonban meg se nyikkant. Úgyhogy csak ültünk ott, és bámultunk rá, de semmi. Már annyit se mondott, hogy i-i-i-i-i. Úgyhogy a háborúról semmit nem tudtunk meg. Az égvilágon semmit. Nagyon furcsa a mamájuk, gondoltam magamban. Mintha derogálna neki, hogy egy kicsit meséljen. Legalább egy kicsit! Ő azonban meg se mukkant. Csak trónolt azon a széken, és továbbra is hülyén remegett. Mint amikor reggelente belerúgunk a fába, hogy hulljanak belőle a cserebogarak. Amikor meg véletlenül valamit nyökögött azon az elhaló hangján, szart sem értettünk belőle.



Uploaded byBarna Otilia
PublisherNagyvilág
Source of the quotationA mamájuk, Nagyvilág 2007/3
Publication date

minimap