This website is using cookies

We use cookies to ensure that we give you the best experience on our website. If you continue without changing your settings, we'll assume that you are happy to receive all cookies on this website. 

Aškenazy, Ludvik: A tojás (Vajíčko in Hungarian)

Portre of Aškenazy, Ludvik
Portre of Zádor András

Back to the translator

Vajíčko (Czech)

Člověk má mnoho přátel, které viděl jen letmo. Nějak se mu připletli do života, měli v něm svůj malý výstup a zmizeli ze scény. Buď řekli „Pan hrabě byl raněn v souboji", anebo „Alenka vás srdečně pozdravuje, ale víc nesmím vyřídit". Přitom se na vás zasvěceně usmáli anebo si tajně vzdychli, anebo prostě hezky odešli, vzpřímeně a s citem. Každý život má své hrdiny a statisty. Není nám souzeno znát jejich skutečnou roli ve hře. Koho považujeme za hrdinu, bývá často statista; štěk našeho života se někdy stává osudem.
Byl jeden člověk, jmenoval se, řekněme, Pokštefl. Chodil před válkou na gymnasium, dokonce klasické, domníval se tudíž, že smyslem života je ono slavné carpe diem. Jiné latinské přísloví si nepamatoval, ale ze dne si utrhl, co se dalo. Rozptyloval se snadno a bujně na cizí účet; jeho záliba byla volat neznámé lidi telefonem a dělat si z nich známá šprťouchlata. Představoval se jako dozorčí úředník telefonní ústředny a žádal nezkušené babičky, které byly samy doma, aby našly krejčovský metr a změřily telefonní šňůru od zdi k přístroji.
Měl-li špatný den, ozval se ovšem jako pohřební ústav a nahlásil dovoz vyřezávané rakve pro člověka, který zvedl telefon. Říkal:
- Tak vám tu rakev vezem, natáhněte si rubáš. A čekejte vleže.
Anebo nařídil:
— Přijďte laskavě zítra o sedmé hodině ranní na Střelecký ostrov se svým papouškem, budete oba povinně očkováni. Děkuji vám.
Zvláště si zasedl ten mladík na majitele telefonního přístroje číslo to a to. Jmenoval se Eduard Kohoutek a byl, jak se tehdy říkalo, soukromník. Týden co týden se v pátek ve tři hodiny konal tento telefonní hovor:
- Dobrý den!
- Dobrý den.
- Je prosím doma pan Slepička?
- O, nikoliv! odpovídal kultivovaný hlas po krátkém odmlčení, – u telefonu Eduard Kohoutek.
- Tak Slepička není doma? říkával pokaždé s novým úžasem student. – A snesla vám včera vajíčko?
- Nikoliv, nesnesla, odpovídal klidný, zdvořilý hlas. – Máte rád vajíčka, studente?
- Vejce z duše nenávidím, pravil mladík. – Tak to bude asi omyl.
Zavěsil a pak se celý týden těšil, že zase zavolá pana Kohoutka, v pátek ve tři hodiny odpoledne, a bude chtít pana Slepičku. Pan Eduard Kohoutek byl vždycky stejně přívětivý a sonorní. Neříkal dacane nebo chytráku nebo, což je ještě horší, mladý muži. Sluchátko pokládal decentně. Student žil, a tudíž stárl. Úspěšně proklouzl pubertou, dozráváním a nakonec zkouškou dospělosti i imatrikulací na fakultě. Hlas se mu ustálil v sytý baryton, dokonce okouzlující. Každé ráno se holil. Svět, který s ním částečně počítal pro neznámé cíle, pokračoval ve svém nezávislém vývoji. Spadly na něj první bomby, to bylo v Polsku. Pak přišel 17. listopad 1939 a pan Kohoutek čekal v pátek ve tři hodiny marně. Stručně řečeno, z koncentráku se nedalo telefonovat. Tak se ten mladý muž alespoň v tomhle směru polepšil. Co se s ním všechno stalo, to je jiná povídka anebo román. Trochu měl štěstí, kapánek se v tom naučil chodit, a vůbec, byl to takový neřád. Přežil to. A když se vrátil do Prahy, bylo to jedenáctého května, pátek, za deset minut tři. Řekl si: - Než bych si vymyslel, jak znovu začínat.. . stejně nic nevymyslím . . . než bych si tím lámal hlavu, začnu tím, že zavolám pana Kohoutka. Je to jediné číslo, které si pamatuju. Zašel tedy do malé osamělé budky, ještě byla šedivá z války. Ruka se mu třásla, s tím se už nedalo nic dělat. Na tváři se mu objevil výraz oné poťouchlé bujnosti a zlomyslného potěšení. Vytočil číslo.
- Dobrý den, řekl.
- Dobrý den.
- Je prosím doma pan Slepička? řekl, a málem se rozplakal.
Na druhé straně někdo dlouho mlčel. Pak řekl: 
- Tak ty žiješ, uličníku? No, to je báječné.
- Žiju, pane Kohoutku, řekl bývalý student. V tu chvíli pocítil, že do něho skutečně vstupuje život. Pocítil to zvýšeným tepem a radostí až k zalknutí. Uslyšel zpívat své tělo.
- Musíte tam přece mít někde slepičku, řekl. 
– Nesnesla vám včera k snídani vajíčko?
- Ale snesla, snesla, pravil starý pan Kohoutek. – Včera snesla, mrcha. Krásné bílé vajíčko. Přijďte si na ně, pane uličník, uvařím vám je naměkko.
A to je vlastně všechno, ale kdoví?



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://www.arcs.cz/vajicko.html

A tojás (Hungarian)

Az embernek sok barátja van, akiket csak úgy futólag látott. Valahogy odakerültek az életébe, kis jelenésük volt benne, aztán eltűntek a színről. Vagy azt mondták: “A gróf úr megsebesült a párbajban”, vagy “Alenka szívélyesen üdvözöl, többet nem mondhatok”. Közben beavatottan mosolyogtak, vagy titokban felsóhajtottak, vagy egyszerűen, szépen elmentek, egyenes tartással, érzéssel. Minden életnek megvannak a maga hősei és statisztái. Nem adatott meg nekünk, hogy felismerjük igazi szerepüket a játékban. Akit hősnek hiszünk, gyakran csak statiszta; egy vakkantás néha sorsszerűvé válik az életünkben. 
Volt egyszer egy ember, akit, mondjuk, Poksteflnek hívtak. A háború előtt gimnáziumba járt, sőt klasszikus gimnáziumba; azt hitte ugyanis, hogy az élet értelme az a bizonyos közismert carpe diem. Más latin közmondásra nem emlékezett, de minden napból annyit hozott ki, amennyit csak tudott. Könnyedén és szertelenül szórakozott más számlájára; kedvenc mulatsága az volt, hogy ismeretlen embereket hívott fel telefonon, hogy megtréfálja őket. A posta ellenőrző szerveként mutatkozott be, és a tapasztalatlan öreg nénikéket, akik egyedül voltak otthon, felszólította, hogy keressenek valahol egy colstokot, és mérjék meg a telefon zsinórját a készüléktől a falig. Ha rossz napja volt, akkor a temetkezési vállalat nevében jelentkezett, és annak, aki a hallgatót felvette, bejelentette, hogy most küldi a faragott koporsót.
– Hát, kérem, most indulunk a koporsóval. Tíz perc múlva ott leszünk.legyen szíves addig felvenni a halotti inget. És fekve szíveskedjék várni. 
Vagy elrendelte: 
– Szíveskedjék holnap reggel hétkor papagájával együtt a Lövész-szigeten megjelenni. Mindkettejüket beoltjuk. Az oltás kötelező. Köszönöm. 
De legjobban az 553-53-as számot szerette felhívni. A készülék tulajdonosa Kakas úr volt, foglalkozására nézve – ahogy akkor mondták – magánzó. Minden pénteken pontosan 15 órakor a következő beszélgetés folyt le a hívott és hívó között: 
– Jó napot kívánok. 
– Jó napot.
– Kérem szépen, Tyúk úr otthon van? 
– Nincs, kérem – felelte egy kulturált hang rövid hallgatás után. 
– Itt Kakas beszél. 
– Szóval a Tyúkocska nincs otthon? – kérdezte minden alkalommal friss meglepetéssel a diák. 
– De legalább tojt tegnap? 
– Nem, nem tojt – felelte a nyugodt, udvarias hang. – Szereti a tojást, diák uram? – utálom a tojást – szólt az ifjú ember. 
– Úgy látszik, téves a szám. 
Letette a kagylót, és egész héten örült, hogy pénteken 15 órakor ismét felhívhatja Kakas urat, és Tyúk urat keresheti nála. És Kakas úr mindig előzékeny és szolgálatkész volt. Nem mondta, hogy: te rohadt, neveletlen fráter, vagy, ami még rosszabb: ide figyeljen, fiatalember! A hallgatót is mindig finoman tette le beszélgetés után. A diák élt, tehát öregedett. Sikerrel abszolválta a pubertást, az érettségit és végül az egyetemre a felvételt is. Minden nap borotválkozott. Hangja a telt baritonnál állapodott meg, és határozottan kellemes volt. A világ pedig, amely ismeretlen céljai felé haladtában vele is számolt, egy darabbal tovább jutott független fejlődésének pályáján. Lehullottak rá az első bombák. Ez Lengyelországban történt. Aztán jött az 1939. november 17 – i tömeges diákkivégzés. Ez Prágában történt. És Kakas úr pénteken 15 órakor hiába várta a hívást. Röviden: koncentrációs táborból nem lehet telefonálni. így hát a nevezett fiatalember viselkedése legalább ezen a téren megjavult. Hogy mi minden történt vele egyébként, az egy másik elbeszélés vagy inkább regény keretébe tartozik. Egy kis szerencséje volt, egy kicsit ismerte a dörgést, és egyáltalán szívós természete volt. Megmaradt. Mikor Prágába érkezett, éppen péntek volt, 14 óra 50 perc. Azt gondolta magában: Mielőtt kigondolnám, hogy hol kezdjem el újból…de úgyse gondolok ki semmit…felhívom Kakas urat. Úgyis ez az egyetlen telefonszám, amire még emlékezett. Bement tehát egy magányos telefonfülkébe, amely még szürke volt a háborútól. A keze reszketett, de ezen egyenlőre nem lehetett segíteni. Az arcán viszont a szertelen és pajkos jókedvnek ugyanaz a kifejezése jelent meg, mint régen. Feltárcsázta a számot. 
– Jó napot kívánok – mondta. 
– Jó napot.
 – Kérem szépen, Tyúk úr otthon van? – kérdezte, és kis híján sírva fakadt. 
A vonal másik végén valaki nagyon sokáig hallgatott. Aztán megszólalt: 
– Hát te élsz, te csibész? Ez igazán nagyszerű! 
– Élek, Kakas úr – mondta a volt diák, és abban a pillanatban megérezte, hogy a testébe valóban visszatér az élet. A szíve gyorsabban kezdett dobogni, és az örömtől összeszorult a torka. Hallotta, hogy énekel a vére. 
– A Tyúkocska megint nem tojt tegnap? – kérdezte. 
– De bizony tojt – mondta öregesen Kakas úr. – Tojt a kis dög. Szép fehér tojást tojt. Jöjjön el, csibész úr, megfőzöm magának. 
És tulajdonképpen ez minden. Vagy ki tudja… 



Uploaded byP. T.
Source of the quotationhttp://avelecion.wordpress.com/2011

minimap