The page of Březina, Otokar, Hungarian biography
Biography
(1868 – 1929) Szimbolista költő, a Cseh modernek legegyedibb hangú alkotója.
Eredeti nevén Václav Jebavý. Istenhátamögötti városkákban tanítóskodott, zárkózott életet élt, főleg tanulmányainak és az irodalomnak szentelte magát. Költészetének egyéni nyelvezetével, misztikus, filozofikus világával nagy elismerést vívott ki, a prágai Károly Egyetem díszdoktorává avatta, állami díjat kapott, nyolcszor javasolták Nobel-díjra, noha ő ezt megtiltotta.
Első verseskötete („Titokzatos távolok” – Tájemné dálky, 1895) sivár, magányos, örömtelen világot tár elénk, melyből csupán a művészet emelheti fel az embert. Második kötetében („Nyugati virradás” – Svítání na západĕ, 1896) ez a felemelkedés már egy transzcendens világ felé tart, s a földi szenvedést és magányt csupán átmeneti állapotnak tekinti, ahol felkészülhet a nagy útra.
A ”Sarki szelek” (Vĕtry od pólů, 1897) versei optimistábbak, a költő hinni kezd a kölcsönös szeretet és megértés erejében, melyek áthidalhatják a szakadékot a gyarló és a fenséges, magasabb rendű világ között. Emellett fölfedezi a földi világ szépségét és misztikumát is, elsősorban a természetben.
Következő köteteiben tovább erősödik az ember világformáló szerepébe vetett hite, de míg a „Templomépítők”-ben (Stavitelé chrámu, 1899) az egyén alkotói géniusza, lelki nagysága teremthet jobb életet, a „Kezek” (Ruce, 1901) című kötetben az emberek testvéri összefonódásban, közösen dolgoznak a világ tökéletesedésén, a felemelkedésen. Ugyanakkor gyakran tűnnek fel a költő kétségei is, a vágyott kiteljesedés, az abszolútum elérhetetlensége miatti letargia.
1907-ig további 13 verset írt, de következő, hatodik kötete végül nem készült el, s költőként teljesen elhallgatott.
Březina esszéíróként is kiemelkedő, 1903-ban „Források zenéje” (Hudba pramenů) címen adta ki összegyűjtött írásait, de esszéinek teljes gyűjteménye csak jóval halála után, 1970-ben jelent meg („Rejtett történelem” – Skryté dĕjiny).