Rúfus, Milan: A szerelemről (O láske Magyar nyelven)

Ubudlo dní. Už klesá
šíp blúznivého letu.
Už z ľahkých stebiel vrások
si roky hniezdo pletú.

A zabudli sme tváre
a zabudli sme mená.
Len ona ostáva tu.
Len ona, nepremenná,

v nás zapaľuje slová
a hnetie plaché rýmy.
Z jej uhlia ukrytého
sa dymí ešte, dymí.

Chutnal som tvoju hlinu.
Nuž, udri, pieseň stará.
Lej trpkosť starodávnu
mužovi do pohára.

Len prepusť oči, láska.
A odstúp z mojich krídel.
By bol som spravodlivý
a spravodlivý videl:

jak túha túhu kríži
a ľudia blížia ľuďom;
a zástup z rodu hrdých
sa vzpína pod osudom.

Fogynak a napok. A merengő
repülés nyila hullni vágyna.
Fészekké fonódik az évek
során a ráncok könnyü szála.

S az arcokat elfelejtettük,
s a nevek is kikoptak lassan.
Csak ő marad itt egymagában
Csak ő, az örök-változatlan

gyújtja meg a szavak kanócát,
gyúrja bennünk a félénk rímet,.
s rejtett parazsa füstölög még,
s melenget füstölögve minket.

Konok agyagod megízleltem.
Zendülj fel újra, régi ének.
A férfi kongó poharába
öntsd az ősi keserüséget.

Szerelem, szememet ne fogd le.
Szállj el – ne súlyositsd a szárnyam.
Hogy igazságos legyek végre,
és igazságos szemmel lássam,

mint közeleg emberhez ember,
mint keresztezi vágy a vágyat,
s a tömeg a büszkék fajából
a végzet ellen hogyan lázad.