A kémény mellől nézek szerteszét,
Mint kinek árvíz önté kertjeit
S dereglye-váró, égnek tárt kezét
Csak víztől-súlyos szárnyak verdesik.
A háztetőkre szorult életem,
Nem hallok mást, csak vészharang szavát,
S mint vízen egy-egy sötét holttetem,
Úsznak alattam el az éjszakák.
Mit építettem, mind-mind rombadőlt,
Csak néhány torony küzd még reszketeg,
Mint hullámsírból halott téritők,
Konokul nyújtva fel keresztjüket,
Azok felé, kiket még fenn dobál
Málló facsonkján egy-egy kurta nap
S kiknek nem sorsuk, hogy a vad halál
Mélyébe küzdés nélkül hulljanak.
