Vályogcsomók közt rejtező
tűztől visszaretten a nyugalom:
világgá ment a rózsafából faragott
hegedű, halál fekete hajú asszonyok
hasították meg érte arcukat,
hűtlen éjszakáikért levágott
mellükkel csillagot égettek
az ég homlokára, éjfélórában
sárkányok toporzékoltak
az éneklő piros vidéken,
szél hordozta a fellegeket
patyolat-ingeit, zúgtak
villámló szárnyakkal a varjak,
elbitangolt lovak hátán kesergett a hold
rózsafából faragott hegedű, elmúlással
hátba szúrt énekeiddel hova mentél?
putrik ablakaiban visszatérésed virrasztják
a gyertyák, nyurga szelek korbácsolják
emlékre a fákat: nem lehet elfelejteni,
ki dalba fullasztotta szívét!
