Köd-erdőket gurít maga előtt a szél; hamuvá tépi
a kemencék hajlékony-piros láng-virágait, sikoltozik vizes
bürök-sípokon, ősz van, párnám csücskeit dér harapdálja,
csatakos szárnyú madarak feszülnek az ablak üvegére:
fáznak, a szögre akasztott ingen megfeketedett vérdarabok
kiabálnak az éjszakáról, a kígyóbőrbe-bújtatot nyelű
késről, amit megforgattak ingem hátában az eső elől
dideregve tető alá tántorognak a házak
gazdáikkal, akik hónuk alatt költött fekete csirkétől
az udvarok tükreit: a pocsolyákat, kormos felhők közé
ugatják a holdat, mert elrabolta az ezüst-fogú lányt,
aki halott szeretőjéhez járt ki esténként a temetőbe,
ősz van, vizenyős szemmel bámulnak a kutak,
ablakomat szálkává hasogatják tüzes csőrű madarak;
nincs aki elzavarja őket, elmentél, a tüzes csőrű
madarak betörnek szobámba; lobogó szárnyakkal
verdesik a négy fal nyomorúságát, várlak,
gyöngyökké fagynak arcomon a könnyek,
ajtómat feketébe öltöztette a gyász.
