Csak nézzük kétéves Nagymamánk
fenekét söprő vörös haját a fotókon,
majd a hosszú, égszínkék féknyomot,
mit egy gyerekkori szerelem hagyott,
csak nézzük bakfisnak milyen bús és nyúlánk,
nemsokára nő, kiszívott nyakú szent a képeken,
a matrózblúz a sutban, megtörtént pénteken,
minek nem szabadott volna, csak egy év múlva és kedden,
az apja álmában ököllel az írógépre üt,
látja a rengeteg összeragadt-torlódott betűt,
s nekilát ébren rendbehozni szÍvi masináját.
A következő fotón esküvőn van, de mintha nem
a sajátja lenne, szeme sarkából mindég
a férjét nézi. Egy szálfatermetű, széleskedvű rabbi.
Két fiúk születik, s az emlékezet folyamatosan rálép
arra a pedálra, mely a zongorán a hangot hosszasan ki tartja,
hisz csak pelenkáz, takarít, főz, szoptat, sikál, söpör és mos,
az első zsidótörvényt még fól sem fogja, a másodiknál
azonban már a harmadikat is tudja, és lőn.
Csak nézzük Nagymamánk kézírását,
ha a meggyespite receptje kell, vagy a stoppológomba
kecses diófakalapját, ha a zoknink lyukadt ki.
Mi volt az utolsó kép a szemedben, Nagyi?
S Nagyapa ezalatt hol volt? Téged nem akadt,
ki elbújtasson? Te alázatos, erős, félénk asszony,
kétéves kori fotódat újra és újra megnézem,
mit Rácz és társánál csinált a magnézum. Szép vagy.
A kezed csípőn, a lábad kis terpeszben,
a szemed, mint egy marék ebihal, fényes és eleven, szép vagy.
Kötött ruhácskád láthatóan úgy készült, hogy még hozzá lehessen
kötni, mögötted állótükör a hajad csupa lokni.
A hátoldalon kommentár: Brigi éppen táncol.
Brigittának neveztek a kor divatja szerint.
Lábacskádon kényelmetlen lakkcipő, a szoknya
a forgástól az utókor felé libben. Egy lapon a táborból
azt írtad: kár, hogy nem én vagyok Isten.
