Annának
A kaddist még a nagymamád,
Bár ez, halálakor, ahogy
Szabálytalan, mint minden,
Én mondom, ő fekszik ott az
Asztalon, mossátok épp, tudni
Ahogy ilyet lehet, aszott
Gyerektestét felejteni, az
Elefántlebernyeget, nehéz, fonák
A test e könnyűsége, látnod nem
Kéne, már tudom, hogy nem felejteni
Könnyebb, emlékezni mint tényleg
Rá, a kaddist sírva mondtam el, nem
Tudtam egyben, újra kellett mindig,
Hogy legyen szent, és a Név hatalmas,
Míg örök világa tart, ilyenkor épp
Dícsérni Őt, a nagymamádkor, ezt alig
Lehet, megtörtem sokszor áldani, akit
Mindig a kaddis áldottabbnak mond
Először én is most vele, vígasztalnál,
Minden áldásnál eleve úgyis már, de most
A nagymamád fekszik az asztalon, ahogy
Mosod, mint az a tépés, jobb egy-egy szót
Csak kiszakítani.
