Kemenczky Judit: A sivatag keresztje

Ingó fák délibábja 

a tökéletesen sárga semmiben 

az agyban gerjesztett feszültség 

villámló fájdalma 

a koponya napórájában 

a prófétaidő 

lassan lepergő 

molekulák homokszemcséit görgeti 

Ez lenne a sivatag? 

amibe esőtonnák könnyek 

korbácsolják az életet? 

Igen Ez. 

az ég szívritmusával 

amit ma magamhoz veszek 

szűziesen fehér 

kerek ostyaként 

hogy érezzem mellkasom 

tabernákulumában dobogni 

a misztikus nők 

e fénnyel terhes 

víztiszta csatornák 

ellenállhatatlanul édes erejét 

kristályhalmok 

kottafejek

kékeszöld hangok 

a száj vak börtönéből 

szökött vadmadárként 

egyenként szállnak fel 

feketén suhogó ruhák 

a trónusán három személyben

hallgató 

egyetlen és szent királyhoz: 

Krisztus a neve 

Mit mondjak Neked magamról 

e kitépett papírlapon 

Aki vércseppjeimet is számon tartod 

darabonként megszámlálod

hiszen 

e rubintvörös áttetsző 

folyékony kövek 

alkotják a Te élve lélegző 

palástod szegényes díszeit 

mit mondjak Rólad magamnak 

sivatagi szobámban? 

ahogy naponta 

kiemeled ágyából 

fölemeled a két kezem 

és megveted a kereszt ágyát 

fehéren hullámzó

mellkasomon