Balla Zsófia: The Rose (A rózsa Angol nyelven)

I.
Mint kagyló nyílik szét a sok szirom,
a sűrű tő mutatja meg magát:
külön-külön sötét háromszögek
sorjáznak mind szűkülőbb körökben –
vagy fordítva: tágul a kör, kihorgad?
Az örvénylő sziromalakzatok
körbefogják gyöngéden azt, amit
a feslő rózsa rejteget, a telt,
szoros középet.
 
Ez az, ami nem nyílik sosem,
a többiek miatt, kik összenyomják
akaratlan.
    Nem tudjuk meg soha,
hogy mit mutatna még beljebb, hogy ez
a bimbónyi zártság mért fontos neki:
szirmok tiporják, míg körülveszik.
 
A rózsa mélyén egy másik rózsa áll.
 
II.
E rózsa itt van még az asztalon,
de félő, hogy lekókkad, hogy kidől
holnap vagy ma, elhervad, hiszen
nyitott egészen s széjjel úgy mered,
akár a fönnakadt szem.
      Áll s külön-külön
terpeszti szirmát, szárát, levelét,
és most, hogy elnyílt, hogy közel a vég:
szemem tarolja, szípja nagy mohón:
hogy lássam akkor is, ha már kihúnyt;
pillantásom a fondor hajlatot
elválasztja, beméri, rátapad,
s tapogatja a zárt közt, belsejét,
a szirmok állagát, a lepkepúderes
csöndüreg szinét, hevét,
a föltartott fejet.
 
      De jaj!
Arcom hiába süttetem vele,
hogyha ellobban! Mert csak Ő, csak Ő
tölt el gyönyörrel! És sem kép, se más,
sem híre, nem! Hiába mondom el
a mézszín rózsát, ahogy itt dereng
magában, mint a lámpa, s hogy suhog
a vaníliaízű, sűrü szél –
 
Ameddig itt van -most! – látványát idd tövig.
 
Mit ér, hogy örökkévaló, ha már nem él?

I
Scallop-like, petal upon petal sags –
the tense stalk whispers of itself alone:
first one, and then another smoky triangle
gathers into circles that grow tighter –
an eye unravelling in the peacock’s tail?
The swirling shapes the petals make
catch in their murmuring circle what
the paroxysmal rose conceals:
full, concentrated, central.
 
Because it will never open, ever.
Armies’ onslaught finds it wrapped
in its own secret.
                        We shall never learn
what might have been revealed further inside,
there in the dark beneath the arches:
the petals form a barrier and lay siege.
 
Within the rose’s depths, another rose.
 
II
Unless one falls, one cannot know one’s place.
Here on the table the rose cools – and yet
I fear it may soon droop, fall, perhaps freeze
at the moment of disintegration
like an eye transfixed.
                               It stands there, reaching out
petal, stem and leaf in turn,
and now that, blossoms shed, it nears the end,
my eye stores it away, avidly sucks it
in so I’ll see it once it has burned out.
My gaze thumbs through the viscous curve,
savours it, plunges into it,
gropes the shut places, void edge cilia,
the petals’ substance, surface and heat
of a hollow powdered by butterfly wings,
the head held high.

                               But how much longer? 
In vain I let it scorch my cheeks –
It burns up, peters out! For it and it alone
swelled with my ecstasy! Picture, copy,
tale are useless! In vain do I delay
the honey-shaded rose, glimmering
like the lamp from within, soughing
like a dense wind freighted with vanilla –
 
While it lingers – now! drink in its image to the dregs.
 
What value such everlastingness if dead already?