Páskándi Géza: Szabálytalan strófák Radnótihoz

„Sárral kevert vér száradt fülemen.”

Mit ér sáros, véres fülével

egy ártatlan s magyar.

Ártatlanság: magában is nevetség,

hát még súlyaival!

Az ártatlanság tudod, mit ér?

Tengerbe folyt édes víz-ér.

És mennyit ér az angyal-arc?

Köpet égesse, flegma-kvarc.

Mit ér, tudod, a jóhiszem?

Vámon elveszik, ha réven

átviszem.

S tudod, mit ér, ha mókust bámul

sokáig az ember?

A vadász már nem a kis bundást

tartja szemmel,

hanem téged s nyomodra kap.

Mit lebkeség, szeszély, fuvallat,

s a nonszensz: tiszta táj.

A hexameter? Egy ember, sok ember...

Mit ér az, ami fáj?

A bárányvér, midőn farkas is már

nyaldossa sebeit...

Mit ér szökellő jambusod, ha

rágalom kúszik

zászlórúdon is, egyebütt, -

és mit - űrös morajban

egyszerű derűd?

Áldozat, Szent Naivitás, mit ér?

Ha Kívületek nincsen fehér?

Mert mit bánnám én a piszkot is,

ha minden mocskos lenne már:

a hó, a dér, a hattyú és sirály.

De látod, tiszta vagy te is.

Mit ér nyílt mező - gyolcsos homlokod?

Lent a sárban

Te már jobban tudod.