Kint kása hullt, hó és eső vegyest,
villamosban álltunk, ő meg én, ketten,
rohant az aszfalt, utca, Budapest,
nem tagadom, randevúra siettem,
fejemet törtem szavakon, mesén,
a villamos csak csöngetett, szaladt,
nevessetek a vágy szerelmesén,
dobogott szívem a szvetter alatt,
és akkor ő, az úr, kivel a végzet
peron homályán így összedobott,
zsebembe nyúlt és szemembe nézett,
mert tolvaj volt, szomorú és kopott,
szemembe nézett, szégyenűlten, dúltan,
mert látta, látom, hogy miféle szarka,
én szégyenemben meg fülig pirúltam,
zsebem üres volt, kincs, se óra, tarka
bankó még egy se bújt meg oldalán,
szegény vagyok, kár, kár, de mit tegyek,
a villamosban akkor ott talán
először vágytam, hogy gazdag legyek.
Bámultuk egymást, hangtalan, fonák,
tolvajnak ő, költőnek én születtem –
és így mentünk még több megállón át
az estbehajló pesti szürkületben.
