Vér-borulásba e szempár
s kék ragyogásba merül.
Láttalak cári ruhádban,
láttalak mezítelenül.
Hajnali királypirosból
s csillagtalan-egyedül:
néztelek hatalmi pontról,
néztelek jeltelenül.
Öleltél ruhátlan kékben
akár az emlékezet,
utaztak emlékek rajtunk:
matracok, bábú-kezek.
S midőn a fekete ember
éjhegedűn hegedül:
láttalak bemattolt gyászban
fény özvegye, egyedül,
siratni mély zokogással
vívmányt meg papírhajót -
és feltűnt s merült a könnybe
a végső hajó: a Hold,
sarlósan merült a mélybe
majd feljött s ím teli volt,
s láttam hogy habzik és billen
s fényesen csordul a Hold,
s öngyilkos felrobogással
őrjöngő tajték-pokolt:
égő paripáidat láttam
míg a Hold sósava forrt!
Éj múlott hold-szakadással,
voltunk mi fényes velő,
domborzatunkra világolt
záporként tűnő idő.
Éj múlik hold-szakadással,
zúzik a földi szemét.
Nap múlik nap-ragyogással,
tömörül gyönggyé a kék.
Hordalék vágyak hajóit
elhordjuk s vágjuk hanyatt,
roncsaik vízporrá-verve
fogunkon felhabzanak.
Sebhetlen ácsorgok rajtad,
árnyam is örökkön ég.
Kiismerhetetlen a tenger,
kimerhetetlen az ég.
Vér-borulásba e szempár
s kék ragyogásba merül.
Láttalak cári ruhádban,
láttalak mezítelenül.
