Fodor András: Remény

Tüskés bilincseivel az álom

irgalma kifeszit.
  Támad az eszmélet,
dühe letépi
sebeimről a csend kötéseit.

Ordítanék. Az iszony ijedelme

nem fér ki torkomon.
   Nyargal a város;
horgaiban, átlók
csapdáin bukdosom.

És hirtelen, egy búcsuzó kar ága,

félszeg remény, a vállamra tapad;
   egy homlokon
a kín tükörbe sűrül,
gyógyítva néz a tiszta boltozat.

És megmoccan a dárdasor a kertben,

megmoccannak a fák.
    Didergő ajkak
melengetik ujra
a türelem szavát.