Kapualj. Szálkás tollrajz
Elevenebbek az árnyak, mint az élők,
Akik lehunyt szemmel fekszenek,
De merev testükön nyugtalan foltok
Futkosnak szanaszét, mintha keresnének
Valamit, könnyű ujjaikkal sebesen
Átkutatják rongyaikat, gyűrött leplük alá
Nyúlnak, és görcsösen összeszorított öklüket
Vagy ernyedten kiforduló tenyerüket,
Betemetett árkokkal barázdált homlokukat
Vagy puffadtan kisimult arcvonásaikat,
Koszos szürkén szétterülő hajukat
És aránytalanul dudorodó koponyájukat
Gyorsan, remegve végigsimítják,
De ha valamelyik megmozdítja szemhéját,
Vagy maga alá húzza karját, behajlítja lábát,
Idegesen cikázva máris arrébb suhannak,
Vissza az árnyéktalanná világított
Kirakatüveg mögé, egy elhaladó villamos
Felragyogó utasterébe, vagy beleolvadnak
Egy beforduló autó felvillanó reflektorának
Fénycsóvájába, hogy aztán a leülepedő homályban
Lassan és tétován, de visszaszivárogjanak,
Mert elevenebbek az árnyak, mint az élők,
Akik csukott szemmel fekszenek
Mozdulatlanul, és míg egyre nehezülő
Végtagjaikat és merev törzsüket
Húzza lefelé magához a föld,
Nyugtalan foltok futkosnak szanaszét,
Sok kis lebegő lélek látogatása, keresnek,
Keresnek valamit a testükön az árnyak.
