Hónapok óta nézlek. Nem öregszel.
Keskeny tükörben láttalak meg egyszer,
sírtál akkor – úgy zokogtál, ahogy csak
megvert kutyák és csavargók zokognak
riadtan, bosszúállón s hangtalan,
mint kinek titka van
de nem mondhatja, mert a titok ára
hogy a tükörben ráismer magára –
így láttalak meg. Azóta figyellek.
Hűvös arcodban fürkészem a lelket:
szűk téglalapján barna homlokodnak
körvonaltalan árnyékok lobognak
gőgös urak és gőgre éhes szolgák
kik hajad egykor hold-alakba fonták,
fénylő hajad, mely többé nem libeg:
meredt paróka már, s orrod alatt
gonddal rovátkolt hieroglifek
mély háromszögbe csukták ajkadat.
Szemed körül kegyetlen, kékes ábrák
beszélik: itt a kéj alussza álmát
s mely nem tudott parancsot kívüled,
pihen zenéket szürcsölő füled,
sem álladat, sem pofacsontodat
nem szegzi már előre gondolat
és nem himbál a kényes Fáma, ím
kevély orrod húsos hullámain
s az ajkad néma. Csak szemed fölött
csodálkozik sötét szemöldököd.
Hónapok óta nézlek. Nem öregszel.
Várom, hogy megint sírni látlak egyszer
s az időtlenből kilép a titok
és én, a gyáva, mindent megtudok
s a koponyám s az öklöm összeroncsol
és szilánkokká szétrepül a foncsor –
de soha nem sírsz. Csak nézel, előre.
Úgy bámulsz rám, hogy elborzadok tőle:
a szemed két víz, egyiptomi este.
De nincsen semmi. Csak oda van festve.
1958 (Ajtófélfámon jel vagy)
