Gergely Ágnes: Szerepcsere

A hosszú, tekervényes út.
Látod-e, útitársam.
Elmarad a szülőfalunk,
idegen fákon kanyarog a szél,
hanyattfekszünk,
s éjente lassan, kitartón
ránk hullik a maradék levél.
Érzed-e, útitársam.

Elvonz a hold, és megszögel a nap.
Megkerüljük a városokat,
fáraszt-e, útitársam.
Nem füttyentünk, minek. Tovább, gyalog.
Egy város szélén vad kenyérszagok,
erre laknak a pékek,
itt volt a magtár. Leégett.
Kormát a kemencének
tapintod-e, útitársam.

Nem téved el, aki tévelyeg.
Nem téved el, aki tudja, téved.
Félsz-e, útitársam.
Nincs kitartóbb nálunk, csak a féreg,
övé a végső érintés, akár megütnek,
akár megszeretnek, és szól a kínzó ének,
hallod-e, útitársam.
„Itthon vagytok.” Kékre fagy a szájam.

S a novemberi éjszakában
se hullócsillag, se fűmag, se zsályaillat,
csak az elemek odvában
a gabona ígérete.
Ízleled-e, útitársam.
Csak a föld, a föld irtóztató vonzereje,
legyőzöd-e,
hát legyőzöd-e végre, útitársam!

Vízen járni, tűzben, léghajón
semmivel sem képtelenebb.
Rugaszkodj el. Megtart az emlék.
Ég veled.

 
1963–1990