Pincébe ment a dédapánk borért
s nem jött fel soha többé –
ennyi az esemény.
Széndioxidgáz. Ez volt az ok.
Ők nem tudtak semmilyen dioxidot.
Ültek, ott fenn, az asztalnál,
várták a Messiást. Vártak.
A halott kezéből, ott lenn, szétfolyt a bor.
Az időhálón nem üt át az utolsó hörgés,
sem az első sikoly.
A kapu közben megnyikordult.
Nem hallgattak oda.
Rohantak. Párnát! levegőt! a borbélyt!
A falu temploma
éjfélt kondított, tömör felhő
szitált a ház körül, az asztalos
ezüsttel írta rá a feketére: „Antal”.
S tizenötödik századi nevét, mely
jóságost jelent. Kegyetlenül s termékenyen
beállt a csend. Hallgattak negyven évet –
vízözön, hegycsúcs, sivatag – a csend
szereti a negyvenet. S a gyermekek
gyermekei, a négy elsőszülött fiú
fölvette az Antal nevet. Hóban,
sárban, tűzben és szélben
labdákat pattintgattak a dombvidéken,
s kergették, négyen négyfelé.
Az egyik Kantot és Nietzschét kutatta,
a másik füvet vitt a sivatagba,
a harmadik bőrt formált estelente,
a negyedik meg Trianont siratta.
Fegyvert foghattak volna. Kő repült nekik.
Eldőltek. Várták a Messiást.
Meghaltak? Élnek? Esemény.
S mért nem jön el! Nem több, csak ok.
Az emléket nem fogják oxidok.
A hálón semmi sem üt át,
csak hörgés, csak sikoly.
Értelmes emberi beszéd oly
mélyfekvésben él, akár halott vulkánok
fényes lejtői tövén, a föld erei közt
a bor.
Lement borért, nem jött fel soha többé.
Onnét szólít. Meglep majd, szemből,
sosem orvul. Várj. Négy, negyven,
négyszáz év kell.
S a kapu sarokvasa megcsikordul.
1961–1988
