Fölégetett erdő gyökerei merednek.
Faszénfaliget zöldellt itt egykor.
És a csontok
fehérlenek igyekvőn,
mint szenilis apókák,
hogy lám, nekik is van még valami dolguk.
Fehérlenek a ház körül,
ami már nincs.
Fű többé nem nő.
Hiába verik durva
esők a talajt,
mint dühödt gazda
nyírfacsutakkal a makrancos ebet - - -
Úgy látszik, Isten
nem tervez ide újabb kertet.
Maga elé néz, magában beszél.
Motyogó vén. A nemzések örömét rég feledte.
Ezekről az aszott vagy hájas
vénekről, kik körülülik az asztalt, nem jut eszébe
a pufók, rózsás - -
Az anyjukra sem emlékszik.
Mit is akart? Köhög. Letörli nyálát
a kabátujjával. Amennyire tudja.
A túlélők fog és köröm nélkül
dideregnek a vakondjáratokban.
Kis, dermedt pihecsomók.
Fülelnek, szimatolnak:
mikor temetik be
reves gerendákként
városaik
végleg a kijáratot.
Fülük mered.
Kis orruk forró, száraz.
Iszonyú szélroham
préseli tüdejükbe
utolsó lélegzetüket.
