A legelőn túl, négy akác között
Licium védi a kis temetőt.
Márvány nem fénylik benne, semmi jel,
Kötésig érő csalán veri fel.
Csalán veri fel ezt a temetőt,
Mintha a holtak lelke még a föld,
A sir mélyén is rejtené magát,
Fortyogna, égne: kinlódna tovább.
Itt nyugszanak az ősök. A magos
Gazban az ifjú utas rátapos
Itt-ott egy dombra, rajt még a kereszt,
S rajta egy szép név: Énekes Ferenc.
Itt nyugszik minden őse. Légy dönög,
Arrébb, a törpe licium mögött
Csorda konog, ritkás kolomp szava
Mintha egy mély álomból hangzana.
Az ott az élet, tompa, hangtalan.
Ez itt a múlt. Néha egy nyugtalan
Tehén betéved a sírok közé,
Szaglász és felbőg a nagy ég felé.
