Istennő voltál egykor, néma, magányos, templomod
márványoszlopai
Között legszebb oszlopként élted a régi időt, amikor
még
Égnek emelt karral imádott a szép görög ifjú, nem
térdreborulva, mint a mai,
Ott álltál a sima talapzaton, sárgás kőbe faragva,
Orcádon csöndes nagyság ült, a ruhádnak ráncain
fönséges egyszerűség
S tágranyitott szemeid sok századon át álmodva
merengtek
A kőfalakon túl, hol besütött aranyosan a hellaszi
felhőtlen, derüs ég.
Aztán barbár fegyverek és az idő barbár buzogánya a
fénylő oszlopokat
Széttörték s mint harcban esett királyok, levert
koronával
S roppant derékkal hevertek előtted az egykori társak,
akik között a dicső napokat
Töltötted boldog márványmosolyoddal s fagyos méze
nem olvadt
Szépívű ajakadnak s nem buggyant a méla
ökörszemeknek könnye elő,
Mikor annyi halottnak özvegye, égi királynő, magad
is lezuhantál A romlott kövek közé és romjaidat sötét ölére fogadta
a kőtemető.
De nem halandó mása voltál, noha emberi kéz vésője
csiszolt, faragott,
S födhetett ezer év pora és ezer év füve nőhetett ki
fölötted,
Romolva is éltél és tört tagjaid nem voltak hitvány
márványdarabok. –
A kései kor csákánya elé eleven, kéjes ragyogással
Tárult isteni tested, amelyre mint reggeli köd tapadott
csak a lenge ruha,
Fej és kar nélkül is babonázott még maradék szépséged
S új templomod lett hitetlen időknek pogány kinccsel
teli múzeuma.
Sok omladék, kusza limlom közt tán unva bolyong a
közömbös látogató,
De ahol te állsz fájdalmas nyugalommal, döbbenve
akad meg
Útjában, s amíg elnéz, hittel érzi szivét terhesnek
a látogató,
Mert nemcsak egészben voltál isteni, minden ránca
ruhádnak
S szép kebeled legkisebb árka vagy dombja is az, ami
teljes, ép alakod,
S ha elomolsz ezer szilánkra, benne leszel egészen mind
az ezerben:
Izzó ősnap a tested, melyben a csillagok szertegomolygó
ősnépe lakott.
