Az életemnek túl a fele-útján
erdő-szövevényből tisztásra értem
s csak mentem tovább anélkül, hogy tudnám:
hol is vagyok? Szemem a földön s égen
kutatva járt - De most egyszerre tompa
moraj szűrődött át a messzeségen.
Futottam már. S meztelenül, ragyogva,
hatalmasan elém tárult a tenger -
tán erre vágytam eleitől fogva...
Nem gyúlt fölötte semmiféle szent jel,
hogy "ebben győzöl" - Elűztek a társak
s ez ítélet alól senki se ment fel.
Nem veszik vissza, kit egyszer kizártak,
csak ha büntetlenségét szánja-bánja
és megtér, kedvüket keresve már csak.
Ezt nem teszem. A magam útját járva,
nem magamé, a tengeré leszek majd -
ez az út visz az úttalan magányba.
Nem védem éri tovább ezt a veszett fajt:
rohanjon vesztébe - nem tartom vissza
kifosztott, megcsúfolt, elárult, megmart.
Szám a sötét kelyhet fenékig issza,
keserű ez, de orvosság - nem méreg:
egyszerre eltűnik minden kulissza.
Emberek nélkül, csak a mindenségnek
élek, az emberektől elszakítva,
ölelésében a víznek, a fénynek.
Biztatom magam: "Elfelejted itt a
sebet s a mocskot, mit jutalmul kaptál
Bűnösöknek botránykő, aki tiszta.
Mindegy. Te, aki voltál, az maradsz már."
