Képes Géza: Őszi elégiák 2.

Természet mostoha gyermeke, ember!

Mit kérdesz, mondd, e kihült szivü tájon?

A lelked csordultig lesz gyötrelemmel:

hová futsz, hogy az életed ne fájjon?

Növényt keresnél? irgalmas tavat?

cinikus hóval van befödve, jéggel.

Végtelenbe húzó vadludcsapat

bensőd visszhangjaként nem jajveszékel.

E tájék nem gyülöl és nem szeret,

véres tragédiákra meg se moccan:

felcsukló szavad jobb, ha lenyeled.

Szorongva úgy botorkálsz, mint tilosban

s ha szemedből a bánat-tó kiloccsan:

arcodon tüstént jégcsappá mered.