Belefeledkezve vagy éppen belenyugodva
a körülöttünk elzúgó nehéz gépzajokba
a hátrahagyott fáinkról beszélgetünk.
Hintázó down-kóros gyerekek visítozásától
zsibong a kinti világ. A helyiek az ajtók
felett kuporgó majomszobrok miatt
„majmos háznak” hívják a szanatórium-
sárga épületet, ahol éppen most élünk.
Elmarad a kakasszó és vele a feltámadás is.
Ez a város csak akkor elviselhető, amikor
viharfelhők borítják. Ilyenkor neked
a térded, nekem a tarkóm bolydul
fel, mintha mikroszkopikus hangyák
hordanák szét bennük a fájdalmat.
A szemed alatti elpattant hajszáleret nézem,
a gyomrodban megbújó foltokra gondolok
és úgy merülök el a combodon húzódó
striákba, mintha egy tengerpart napfénycsíkos
vize volna.
Csak fekszünk és a ködfalaink mögötti
belső tájainkat járjuk. Keresünk valamit,
ami talán már régen elveszett, mint
ahogy egy kiirtott erdő keresi a fáit.
