Én ott éltem, hol hangos szerelmespárok
csöndesen elhagyták egymást
s én a sírás éjjelén ott esküdtem haragot,
hol az élet szeretete az ajkamhoz ért.
Én ott éltem, hol a senki hős volt
s csak a hazugság sarkantyúzta a bolygót
és a csillogó szemek roppant magányát
a város mélyén, szétmálló falakra írták.
Én ott éltem, hol a végtelen porszemmé aljasult
s a némaságban névtelen
kőarcok mozdulatlan tűrték,
hogy szép szívemet makacsul dobozba zárjam.
Én veled éltem, gyönyörű kedves,
semmiért, mohón, igazgyöngye a földnek.
Én veled éltem, mint hazug, mint bátor,
mint lelkekre feszített öngyilkos mámor.
Álom a valóság, koldus az idő.
A napról álmodom - ragyogjon
s közben zuhogjon az eső!
