Beniak, Valentin: Variációk (Variácie in Hungarian)

V poézii žena tá je čudesná
pýcha jej a unylosť však rovné sú
závidia jej úsmev zore večerné
jak ho stráca po obore kráľovskej
ale srdce uteká jej neviem kde
lebo vo mne vetrí čosi osudné
stráca sa mi len vo sne ju doháňam
ale sny sú prekotné na rozlúčku
a ja cítim čosi mokvať na srdci

Neviem chytiť toto vtáča strieborné
umrie chúďa ako v klietke kanárik
umrie chúďa lebo s klietkou polieta
s klietkou ktorá krídla má i pazúry
s klietkou v ktorej v jamu vlčiu upadla
v ktorej hrdo trpí svoje väzenie
v ktorej svoje tralala si zaspieva
nech svet myslí že je všetko v poriadku
že je s pánom osudu tak spokojná

Ale pánom osudov jej smrtihlav
krásny motýľ cesty jeho neznáme
s nočnou morou prilieta a odíde
napije sa mlieka z oboch bradaviek
až jej srdce poskočí jak kozliatko
ostrie noža naporúdzi ponúka
pre milosrdenstvo Boha živého
pre lásku čo hady sa z nej vyliahli
pre ošiaľ čo stále tupo doráža

V poézii žena táto čudesná
a ja som ju pokúsil sa vykúpiť
oproboval ale had ma uštipol
varujú ma všetky hady pekelné
lež ja sypem na ňu popol pokánia
lež ja vodou života ju umývam
lež ja bežím k greatna-greenskym[1] kováčom
ale ona vetrí čosi osudné
ale ona z Greatna-Greenu utiekla

Prišla jeseň všetko v starom zostáva
len ja musím rany svoje vypáliť
lístie padá ticho už je po búrkach
len ja musím rany svoje vypáliť
načo spriahaš fantáziu prekotnú
načo bežíš za vozom čo neberie
vozotaji prišli cvalom utiekli
Len ty musíš rany svoje vypáliť
Len ty skáčeš z Noemovho korábu
za vidinou potopa ťa unáša

Neptún videl Neptún si ma zabodol
skúmal moje žiabre a ma prepustil
lebo ja som z rodu mágov najmladší
vodné panny moje krásne baletky
nemôžem ja s vami tanec dokončiť
ešte musím ako vulkán vyvierať
ešte v zuboch držím zeleň krkavca
uštipnutý láskou život naháňam
vysoťte ma na breh rany vypáliť

Zima prišla tmavá behy bolestné
a už zeleň na mojich rtoch umiera
necháte ma takto život doblúdiť
doblúdiť ho a smrti sa dožobrať
otec Noe Neviem kde si zakotvil
ja som padol do kotliny Karpatskej
neviem kde ma vedie fatamorgána
medokýše tatranské som okúsil
ale moje srdce nie je veselšie

Hanba bola srdce toto zurážať
vysmiať ho a zapichnúť na vrtielku
dobré bolo pokoj malo v poriadku
jeho tep sa do galopu nepúšťal
veci sveta ponímalo jasnejšie
moje srdce za vetrom a po búrke
bubliny si fúkalo do vesmíru
ale prišla čarodejka mocnejšia
volala ho v ilúzie vyplávať

Z tejto plavby ja som sa už nevrátil
moje cesty pokračujú bez konca
ľahký člnok ľahkej dvojky po prúde
na galeju pozmenil sa znenáhla
moje oči do zajatia upadli
moje srdce vidinou sa zatriaslo
ruky reťaz z pupenca mi ovíja
ale tá je nad železo mocnejšia
krotko si ma vedie k veslu prisadnúť

Ale veslo z mojej ruky vypadlo
ja som nechcel veľké vlny prerážať
ja hral som sa jak plachtári na slnku
chcel som si ťa do pohody vyspievať
lenže veľká láska veľké nešťastie
vlna vzoprie tmu a búrku prináša
čary stráca ilúzie rozpráši
utekajú pred ňou malé dušičky
utekajú pred ňou malí korzári

Lež ja predsa tempo toto preberiem
ja už nechám srdce svoje dodrúzgať
zurážané cvendží nech a rumenie
jeho čas je pokiaľ listy ožltnú
krešte z neho iskry ohňom pastierskym
prihrejte si svoje krehké pazúrky
bledosť líc vám jeho žiara okrášli
popol z neho ružový a vonný je
popol ten vám do pudrenky natrúsim

A potom zas život vlčí započnem
zmiznú stopy moje snehom zaviate
mráz mi bude baranicu ponúkať
a krčmárka svoju posteľ zohriatu
moje verše na pazderie polámem
jak z kešene vytrúsim a popálim
hladný havran s hnevom do mňa nekvákaj
dám ti miesto chleba moju píšťalku
koštiaľ suchý verš k zdochnutiu mizerný

V ilúziách sklamaný a v motýľkoch
predsa jednu krásnu mŕtvu budem mať
plátno toto obrazáreň oželie
iba tvár som vyrezal na pamiatku
a z tej tváre vykľúval len oči dve
vyskočili v srdce sa mi zabodli
ako perly slzami ich umývam
odvtedy je môj život tak bolestný
ale ten kto hľadal by ich nenájde.

Költészetben ez a nő bizarr
bár gőgje s mézessége azonos
alkonypír irigyli mosolyát
ahogy királyi táj mögé veszik
de szíve nem tudom hová szalad
mert bennem valami fátum libeg
eltűnik s csak álomban érem őt utol
ámde búcsúba billennek az álmok
s szívemen holmi szivárgást érzek

Ezüstmadarat elcsípni nem tudok
elesett kanáriként kalitkában pusztul el
kimúlt pór lélek tömlöcével száll tova
kalitkájával melynek szárnya s karma van
kalitkájával mellyel farkasverembe hullott
melyben büszkén sínyli rabságát
melyben trilláit zengi el
vélje csak a világ hogy egybeesik minden
hogy végzet urával oly elégedett

De fátumának ura halálfejes lepke
szép pille útjai kifürkészhetetlenek
éjjeli lidércként érkezik majd távozik
mellbimbók párjával oltja szomját
szinte gidaként szökken szíve
éberen kínálja késének élét
élő Isten könyörületességéért
szerelemért melyből kígyók keltek ki
ámításért mely tompán ostromol

Költészetben ez a nő bizarr
és én megpróbáltam őt kiváltani
próbáltam de kígyó mart belém
pokolbéli kígyók óva intenek mind
de bűnbánat hamuját szórom rá
de élet vizében mosdatom
de gretna greeni[1] kovácsokhoz futok
ámde ő holmi végzetszerűt szimatol
ámde ő Gretna Greenből elmenekült

Megjött az ősz minden maradt a régiben
csak nekem kell elsütnöm fegyverem
levél hullik halkan elült a vihar
csak nekem kell elsütnöm fegyverem
felborult látomásaid miért fonod össze
miért futsz szekér után mi nem vesz fel
fogatvezetők jöttek s ügetve szöktek el
Csak neked kell elsütnöd fegyvered
Csak te ugrasz le Noé bárkájáról
szökőár sodor látomásaidon tova

Neptunusz látott Neptunusz felnyársalt
megvizsgálta kopoltyúmat s elengedett
mert mágusok fajának legapróbbja vagyok
vízi sellők szép balett-táncosnőim
nem járhatom el táncom veletek
tűzhányóként kell még felfakadnom
hollónak zöld ágát kell még fognom
szerelemtől marva létet hajszolok
hajítsatok partra hogy elsüssem fegyverem

Megjött a tél fájó a haladás
már csak a mező haldoklik ajkamon
így hagytok hogy beandalogjam életem
beandalogjam és holtam kikolduljam
Noé atyám nem tudom hol kötöttél ki
én Kárpát-medencébe hullottam
nem tudom délibáb merre visz
megízleltem a tátrai savanyúvizeket
de szívem nem lett vidámabb

Szégyen volt így megbántani szívem
kinevetni és gombolyítóra tűzni őt
jó volt békéjét rendben meglelte
érverése nem bocsátkozott galoppba
világ dolgait tisztábban értelmezte
szívem szél és égiháború után
világűrbe buborékokat hintett
de eljött az ölesebb boszorkány
illúzió nyílt vízére vitorlázni csalta őt

E hajózásról nem tértem már vissza
szélmalomként járom végtelen köreim
lenge csónak légi párral áramlatban
apránként gályává változott
szemem rabságba hullott
látomás rengette meg szívem
kezem folyondár lánca lengte be
de az vasnál is hatalmasabb
szelíden vezet gályám evezőjéhez

Bár evezőlapátom kihullott kezemből
nem igyekeztem nagy hullámokat törni
játszadoztam mint vitorlások a napon
azt szerettem volna ha kedélytől virulsz
de nagy szerelem nagy szükséget szül
hullám sötéttel dacol s vihart korbácsol
varázsát veszti illúziókat rombol
apró lelkek futamodnak meg tőle
kis kalózok menekülnek előle

Ámde lendületet én mégis átveszem
hagy törjön darabokra szívem
zúgjon csak zsörtölődve és pirongjon
ideje addig tart míg sárgulnak a levelek
pásztortűzzel csiholjatok róla szikrákat
melengessétek gyarló karmaitok
halovány orcáitok világossága ékesíti
hamuja rózsaszínű és illatozó
ama hamvat púderdobozotokba szórom

Ezután farkasok életébe kezdek
tovatűnnek hófedte nyomaim
fagy nyújtja báránybőrsapkáját
és kocsmárosné meleg ágyát
verseim pozdorjává töröm
mint egy zsebből kiszórom s megégetem
éhes holló belém ne krákogj dühvel
kenyér helyett sípot kapsz te tőlem
torzsaszikkadt verset halálhoz vacakot

Vágyálmokban csalódva pillékben
mégis egy gyönyörű halott lesz enyém
e képtári vásznat megsiratván
csak egy arcot vágtam ki emlékül
és tekintetéből csak szemét vájtam ki
azok felugrottak és szíven szúrtak
könnyeimben fürdetem őket gyöngyként
azóta lett oly fájdalmas életem
de aki keresné nem találja őket.