A rózsa (Hungarian)
I. Mint kagyló nyílik szét a sok szirom, a sűrű tő mutatja meg magát: külön-külön sötét háromszögek sorjáznak mind szűkülőbb körökben – vagy fordítva: tágul a kör, kihorgad? Az örvénylő sziromalakzatok körbefogják gyöngéden azt, amit a feslő rózsa rejteget, a telt, szoros középet. Ez az, ami nem nyílik sosem, a többiek miatt, kik összenyomják akaratlan. Nem tudjuk meg soha, hogy mit mutatna még beljebb, hogy ez a bimbónyi zártság mért fontos neki: szirmok tiporják, míg körülveszik. A rózsa mélyén egy másik rózsa áll. II. E rózsa itt van még az asztalon, de félő, hogy lekókkad, hogy kidől holnap vagy ma, elhervad, hiszen nyitott egészen s széjjel úgy mered, akár a fönnakadt szem. Áll s külön-külön terpeszti szirmát, szárát, levelét, és most, hogy elnyílt, hogy közel a vég: szemem tarolja, szípja nagy mohón: hogy lássam akkor is, ha már kihúnyt; pillantásom a fondor hajlatot elválasztja, beméri, rátapad, s tapogatja a zárt közt, belsejét, a szirmok állagát, a lepkepúderes csöndüreg szinét, hevét, a föltartott fejet. De jaj! Arcom hiába süttetem vele, hogyha ellobban! Mert csak Ő, csak Ő tölt el gyönyörrel! És sem kép, se más, sem híre, nem! Hiába mondom el a mézszín rózsát, ahogy itt dereng magában, mint a lámpa, s hogy suhog a vaníliaízű, sűrü szél – Ameddig itt van -most! – látványát idd tövig. Mit ér, hogy örökkévaló, ha már nem él? Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://www.pim.hu |
|
|
The Rose (English)
I Scallop-like, petal upon petal sags – the tense stalk whispers of itself alone: first one, and then another smoky triangle gathers into circles that grow tighter – an eye unravelling in the peacock’s tail? The swirling shapes the petals make catch in their murmuring circle what the paroxysmal rose conceals: full, concentrated, central. Because it will never open, ever. Armies’ onslaught finds it wrapped in its own secret. We shall never learn what might have been revealed further inside, there in the dark beneath the arches: the petals form a barrier and lay siege. Within the rose’s depths, another rose. II Unless one falls, one cannot know one’s place. Here on the table the rose cools – and yet I fear it may soon droop, fall, perhaps freeze at the moment of disintegration like an eye transfixed. It stands there, reaching out petal, stem and leaf in turn, and now that, blossoms shed, it nears the end, my eye stores it away, avidly sucks it in so I’ll see it once it has burned out. My gaze thumbs through the viscous curve, savours it, plunges into it, gropes the shut places, void edge cilia, the petals’ substance, surface and heat of a hollow powdered by butterfly wings, the head held high.
But how much longer? In vain I let it scorch my cheeks – It burns up, peters out! For it and it alone swelled with my ecstasy! Picture, copy, tale are useless! In vain do I delay the honey-shaded rose, glimmering like the lamp from within, soughing like a dense wind freighted with vanilla – While it lingers – now! drink in its image to the dregs. What value such everlastingness if dead already?
Uploaded by | P. T. |
Source of the quotation | http://www.hlo.hu |
|
|