E kerke vorbengi
Kenyérsirató esteken,
mikor a macskák holdat lopni jártak,
a fal tövébe kuporodva
soroltuk egymásnak
félig kitalált álmainkat,
jól kicifrázva, hosszan, sóváran
(jó álomfejtő suhanc nem volt közöttünk).
Tréfát űztünk a szegénységből,
keserű szájjal trágárkodtunk,
csámcsogtunk száraz torokkal,
kegyetlenül.
Ha meguntuk egymás álmait,
Seherezádénk, a púpos Vak Kucsi
meséit hallgattuk félálomra dőlve.
Szavára ültünk,
fényes ruhában hasítottuk az eget,
kényesen.
És jött a reggel!
Lábszárunkra zuhant a vályoggödör,
csillogó bogárhátunkra szakadt.
A perzselő nap tarkónkra csapott,
harangzúgást toborzott körénk
nem jött az ebéd!
Szeretőnk mellettünk vágta a sarat,
ő sem ismerte a konyhaillatot;
hideg sóhaját csak éjjel hallatta,
mikor már a mese is valósággá vált.
