Petőfi Sándor: Tiefland (Az Alföld in German)

Mit nekem te zordon Kárpátoknak
Fenyvesekkel vadregényes tája!
Tán csodállak, ámde nem szeretlek,
S képzetem hegyvölgyedet nem járja.
 
Lenn az alföld tengersík vidékin
Ott vagyok honn, ott az én világom;
Börtönéből szabadult sas lelkem,
Ha a rónák végtelenjét látom.
 
Felröpülök ekkor gondolatban
Túl a földön felhők közelébe,
S mosolyogva néz rám a Dunától
A Tiszáig nyúló róna képe.
 
Délibábos ég alatt kolompol
Kiskunságnak száz kövér gulyája;
Deleléskor hosszú gémű kútnál
Széles vályú kettős ága várja.
 
Méneseknek nyargaló futása
Zúg a szélben, körmeik dobognak,
S a csikósok kurjantása hallik
S pattogása hangos ostoroknak.
 
A tanyáknál szellők lágy ölében
Ringatózik a kalászos búza,
S a smaragdnak eleven színével
A környéket vígan koszorúzza.
 
Idejárnak szomszéd nádasokból
A vadludak esti szürkületben,
És ijedve kelnek légi útra,
Hogyha a nád a széltől meglebben.
 
A tanyákon túl a puszta mélyén
Áll magányos, dőlt kéményű csárda;
Látogatják a szomjas betyárok,
Kecskemétre menvén a vásárra.
 
A csárdánál törpe nyárfaerdő
Sárgul a királydinnyés homokban;
Odafészkel a visító vércse,
Gyermekektől nem háborgatottan.
 
Ott tenyészik a bús árvalányhaj
S kék virága a szamárkenyérnek;
Hűs tövéhez déli nap hevében
Megpihenni tarka gyíkok térnek.
 
Messze, hol az ég a földet éri,
A homályból kék gyümölcsfák orma
Néz, s mögöttük, mint halvány ködoszlop,
Egy-egy város templomának tornya.
 
Szép vagy, alföld, legalább nekem szép!
Itt ringatták bölcsőm, itt születtem.
Itt boruljon rám a szemfödél, itt
Domborodjék a sír is fölöttem.
 
Pest, 1844. július.

Wildromantische Karpatenberge,

könnt euch wohl bewundern, doch nicht liebeben,

fremd sind euere Wälder, kahlen Höhen

immer meiner Phantasie geblieben.

Nur im Tiefland fühle ich mich zu Hause,

nur in seinen meeresglatten Weiten

kann ich wie ein Aar, der aus dem Kerker

ausbrach, frei und froh die Flügel breiten.

Ungehindert, hoch bis zu den Wolken

steigen meine Träume auf verwegen.

Von der Donau bis zum Theissstrom lächelt

mir die grüne Ebene entgegen.

Luftige Spiegelbilder seh ich flimmern,

seh zum Schwengelbrunnen mittags schreiten

Kleinkumaniens grosse Rinderherden,

hör melodisch ihre Glocken läuten.

Pusstawind trägt zu mir das Gestrappel

und Gestampfe schneller Pferdehufe,

Pfeifen und Geknall der Tschikosch-Peitschen,

das Gelärme schriller Hirtenrufe.

Wogend um die Einödhöfe seh ich

Weizenfelder in der Sonne glänzen,

Schimmernd wie Smaragde die Umzäunung

lebensvoll und fröhlich grün umkränzen.

Wilde Gänse fliegen von den Weihern

abends oft hieher mit leisem Schnattern,

um, wenn sich im Wind die Halme biegen,

aufgescheucht, erschrocken fortzuflattern.

Einsam, ganz weit draussen in der Pussta

sieht man eine Schenke; dorthin laufen

immer, wenn grad Markt in Kecskemét ist,

die Betyaren, um sich zu besaufen.

Schmättige Pappeln hegen ein die Tscharda,

Burzelndorn kann höchstens dort gedeihen.

In den Pappeln kann der Turmfalk nisten,

kreischen, ungestört von Kinderschreien.

Federgras sieht man dort traurig wuchern

und die blauen Honigdisteln spriessen,

unter deren Schatten bunte Echsen

friedlich ihren Mittagsschlaf geniessen.

Fern, wo Erd und Himmel sich berühren,

recken hinter blauen Obstbaumzeilen

Kirchentürme von verstreuten Städten

sich empor wie blasse Nebelsäulen.

Tiefland, schön bist du, für mich zumindest!

Hier kam ich zur Welt, stand meine Wiege,

und ich will, dass hier mich deckt das Bahrtuch,

dass ich hier, nur hier begraben liege.

1844