Kosztolányi Dezső: Widow in the tram (Özvegy a villamosban in English)

Ennek az özvegynek itt a villamosban
nem akar senki se
helyet adni.
Csak áll s lesi, hogy
hová
ülhetne le.
Szemében pedig ez van: Irgalom,
kegyelem, emberek.
Messziről jövök én,
gyermekszobákon és temetőkön
bukdácsoltam előre,
míg ide jutottam.
De elhalt az uram, nincs, aki védjen,
elhaltak fiaim,
leányaim, kedves vejeim is,
s most egyedül
teszem meg ezt az utat,
a végállomásig.
Mondjátok, emberek,
ha láttok itt, amíg dülöngök,
rendkívül-furcsa, kis fekete kalapomban,
rogyadozó térdemmel,
s a gyakor szüléstől
megroncsolt méhvel,
nem jut eszetekbe
az édesanyátok?

Nobody in this tram wants to
give a seat
to this widow here.
She just stands and peeks around
to see where she might
sit down.
Her eyes seem to say: have mercy,
have pity you people.
I come from far away
and have stumbled on through
children's rooms and graveyards
before I got here.
My husband died, I have no one to protect me,
my sons have died,
my daughters, my dear son-in-law as well,
and now I take this journey
all alone
to the terminus.
Tell me, you people,
when you see me falling about
in my ever so strange little black hat,
with buckling knees
and womb destroyed
by frequent child-birth,
are you not reminded
of your own dear mother?