Ülök és írom ezt a verset és nem tudom, mivégre írom.
Vekkerórám vadúl ketyeg, a villany ég fáradhatatlan.
Későre jár éjfél után. Elaludt nélkülem a paplan.
S tollam nyomán szerényke légy fut el a tiszta ív papíron.
Szeretnék hinni angyalokban, vagy madarakban, vagy halakban.
Este és reggel s éjszakákon hívőnél tudnék hinni jobban,
mintha a tenger elcsitúl, haragja többé meg se lobban,
ha kell, megszakadni belé, de hinni porban és salakban.
Kezem a csillagokba ér fel, tüdőm viharral kél birokra.
Aludni és felejteni. Mélyen aludni, mint a medve.
Az ember jár, sír, feltalál, olykor vétkezni hívja kedve,
csak álma mélyén ég s világít az egyszerűség csipkebokra.
