Kilépek a képből
hol árnyak görnyedeznek
kinyujtott csajkák fölött
s mintha tábla jégbe fagyva
fejkendős asszonyok
mogorván merik a levest
s koppan a plén
a borsó mint fáradt golyó
Nem megyek vissza többé
otthontalan lelkek közé
bőrük pötyögős drapéria
nem megyek vissza
oda hol az orcán vésetek
mint ajtófélfán szaporodnak
saját koporsója sincs a testnek
s a reménykedés váltva hál
tépett fakérgen kádban háztetőn
Letelepedem ujra
a szikár napsütésben
kövek baráti melegénél
a betapaszthatatlan ajkat hallgatom
a beszédes vizet
a homályban két összetett kéz
egymáshoz hajló párok fohászkodása
s reggeltől estig élvezem
hogy végtelen a tér
egy kavicson
világ kezdődik s véget ér
s a kijárási tilalom alatt
egy arcél ragyog és határt szab
az éj hatalmas évszakának
